Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Gosztonyi Ferenc: Kész regény. Malonyay Dezső 1905-ös Mednyánszky-monográfiája

1. „Mi »Genetistäk< JUSTH ZSKiMOSD. 2. Justh Zsigmond (Vasárnapi Újság, 1894. november 18. 769.) „A Mednyánszky család valamikor, az idők messzeségében, lengyel volt. Az első Mednyánszky, aki már a miénk lett, II. András királyunk idején került Magyarországra; [...] a családi hagyományok szerint 1221. táján."

10 Ezekkel a mondatokkal kezdődik a monográfia, és a következő oldalakon is a családtörténet részletező leírását kapjuk. A szöveget illusztráló képeken a családi központok, a race után a milieu: Beckó és Nagyőr láthatók a monográfus kezében mind a faji és környezeti determinizmus ékesszóló példái. Ilyen szempontból nézve pedig minden jelentéssel telítődik. Malonyay elbeszélése szerint az ifjú báró ablakai Beckón éppen ősapja, a kegyetlen Stibor várának romjaira néztek, Nagyőrött pedig gyermekként azokat a pincéket kutatta, ahol a hagyomány szerint az egykor ott megbúvó templomos lovagok végezték titkos szertartásaikat. A végülis szépíró Malonyay a szöveg egy pontján fel is sóhajt: „Mert hatalmas nagyúr volt Stibor! Parancsoló hangja, kemény nézése kísért is talán még a vidéken."

11 Fontos ez a művészeti monográfiákban szokatlan kezdés, ugyanis ezekre a kissé száraz, pergamen ízű oldalakra építette Malonyay a kötet koncepcióját. Azzal, hogy erre az útra lépett, az 1905-re már legalábbis tetszhalott értelmezői közösség, a Justh-Czóbel-kör hagyományainak megfelelően, és nevében járt el. Nem állíthatom, hogy direkt, programszerűen tette ezt (erről ugyanis nem szól forrás), azt viszont igen, hogy nem tudott másképp tenni. Közöttük, általuk tanulta meg látni és érteni Mednyánszkyt, ha róla írt, az ő nyelvüket beszélte, az ő szavaikat ismételte. Mednyánszky élete és művészete magyarázatául az evolúciós elméletre hivatkozó később bőven tárgyalandó -, „fin de race"-interpretációt ismerte el. Pár oldallal később, a hat beckói kastély története ürügyén, az egyik kulcsszó kimondásával, teljes egyértelműséggel is felfedte lapjait: „a hat kastélyban laktak a Révayak, Jakusitsok, Pongráczok, Nádasdyak, Eszterházyak és Mednyánszkyak, egész külön kis feudális világot alkotva, - s hogy a túlfinomodás még végzetesebbül bizonyosabb legyen, feleségért se mentek a sáncokon túl: maguk közt házasodtak."

12 Ismerős mondatok, ismerős a kiemelt szó. Ez a Fuimus világa. Justh Zsigmond (1863-1894), csak halála után egy évvel megjelent regényében, a Fuimusban, három család rajzában adta a „pusztuló felsőmagyarországi oligarcha-világ" képét.

11 A Mednyánszky-monográfiából idézett rész lényegében Justh leírására megy vissza: „A Márfay-, gróf Niffor és báró Czobor-család volt a Vág mellett hosszan elnyúló megye három törzsökös nemzetsége. Marfan volt a Márfayak székhelye [...], Feketevár a Czoboroké, Újvár a Nifforoké. [...] Ez ősi várkastélyokból intézték már négy-öt század óta a vármegye dolgát; a családok folyton összeházasodtak".

14 A kapcsolat tehát megvan, de az egymással párbeszédet folytató szövegek és szerzőik - története korábban kezdődött. (2. kép) A későbbiekben követendő szálak a leglátványosabban ebben a másik könyvben, Justh posztumusz Fuimusaban futottak össze. Az előszót Malonyay és Pékár Gyula (1867-1937) közösen jegyezte, a regény főbb szereplői pedig - változtatott nevekkel -, a Justh-Czóbel-kör alaptagjai: a vallás- és kultúrtörténész Czóbel István (1847-1932) és húga, a költőnő Czóbel Minka (1855-1947), valamint Mednyánszky László, és maga Justh Zsigmond voltak. Czóbel István 1887-ben vette feleségül Mednyánszky húgát, Mednyánszky Margitot (Mirit). Justhot Mednyánszky 1889-ben mutatta be Czóbeléknek, ettől - Justh 1894-ben bekövetkezett haláláig - számíthatjuk a kör működését. A körhöz tartoztak még „tanítványi" minőségben Justh író felfedezettjei, Pékár Gyula és Malonyay Dezső is. A Fuimus a tervezett Czóbel István által elkeresztelt -, és csak töredékében megvalósult, A kiválás genezise című tanulmány-ciklus részeként íródott.

15 Justh Malonyayval Párizsban ismerkedett meg, amint erről 1893. október 5-én Czóbel Minkának levélben is beszámolt: „Egy fiatal írótársunk is van, Malonyay Dezső, ki el van eszméinktől ragadtatva, s ebben a zamatban akar leveleket írni a [Pesti] Naplónak."

1

" Jellemző Justh kapcsolatépítő módszerére, hogy miután több levelében is barátai figyelmébe ajánlotta, 1893. október 31-én arra biztatta az éppen Párizsban időző Pekárt, hogy a megadott címen feltétlenül keresse fel Malonyayt.

17 A találkozásból szoros barátság lett, amit novemberben Pékár lelkes levélben - és egy pszichológiai remekléssel - köszönt meg: „köszönöm neked, hog)' Malonyayékkal összehoztál... Dezsőt hosszan tanulmányoztam e hetek alatt s el is mondtam neki észleleteimet: éjszaki, kissé szentimentális és mindemellett gyilkosan a lelkiismeretfurdalásig ön-analytikus temperamentum, mely a párizsi ultra-modern levegőben sok veszedelemnek van kitéve. Teremteni, ezerszer is teremteni! De itt Párizsban annyi az onanista-analysta, hogy határozottan eltiltottam őt némely könyvek p. o. az »á rebours« olvasásától".

18 Malonyay korai irodalmi munkásságából kikövetkeztethetően - főleg: Az utolsó (1896) című regényét tekintve -, a levélben említett Huysmans-könyv olvasására vonatkozó tiltás nem érte el célját. Ennek ellenére a