Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)
Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Tímár Árpád: Mednyánszky László a magyar sajtóban. 1876—1919
7. Mednyánszky László: Tanulmányfej. o., v., 60,5 X 42 cm (Kiállítva a Képzőművészeti Társulat 1910. évi tavaszi tárlatán, No 51., ma MNG ltsz. 5662 - kat sz. 185.). [...] De a kritikusok itt is kiemelik, hogy itt se kegyetlen érzés vezeti a magyar mester kezét, hanem inkább valami »melankolikus, megbocsátó szimpatia« fényében tünteti fel ezeket a szerencsétlen, társadalomból számkivetetteket." 25 Ambrus Zoltán, A Hét kritikusa viszont inkább csak Mednyánszky alakjával, különc voltával foglalkozott: „Mednyánszky az ember itthon se nagyon ismerős; nagy társaságba régóta nem jár, művész-társai közt is ritkán fordul meg. Egy bagolyvárban lakik, félig a fellegek közt; [...] rendes társasága: a felhők, szél s az erdő sűrűje. [...] Ez az ember ismeri a Természet legtitkosabb szépségeit; a leggyönyörűbb Teremtés választott szeretője ő. Ez az ember nem fog módi szerint öltözködni, ha véletlenül bárónak született is. [...] Ha egy báró télen-nyáron ugyanabban az ócska szalonkabátban jár, igen kevés emberrel érintkezik, s a bálok évadján egy elhagyott bagolyvárban lakik, arra könnyen rámondják, hogy cinikus és embergyűlölő. Ez a következtetés talán sohase volt oly igazságtalan, mint Mednyánszkyval szemben. [...] ez a hatalmas termetű, nagy legény egyike a leggyöngédebb lelkeknek, akik valaha a földön éltek, s akik csak félig élnek a földön. Egyike azoknak, akik csupa érzékenységből és szubtilitásból vannak alkotva, s akiknek az élete oly éterikus szenzációkból áll, amelyeket a közönséges ember meg se tud érteni." Ambrus végső konklúziója pedig az: „micsoda tökéletes művész s a tájképfestésnek mily nagy poétája." 20 A Hét írása jól tükrözi a köz vélekedését; itthon - a párizsi siker és elismerés ellenére - elsősorban tájképfestőnek akarják látni Mednyánszkyt, legfeljebb alakjának, életvitelének különcségei tekintik még érdekesnek, figyelemre méltónak. Az 1898-as tavaszi tárlaton tájképekkel vett részt Mednyánszky. Lyka Karoly szerint „Mednyánszky »Hegyi táj«-a igaz megfestett szimfónia, opálszínben derengő havasaival, szűztiszta hegyi levegőjével." 27 Bár nagyobb visszhangot nem keltett a mű, mégis ezzel nyerte el Mednyánszky a legmagasabb műcsarnoki kitüntetést, az állami nagy aranyérmet (kat. sz. 100.). A Képzőművészeti Társulat hivatalos közlönye adta hírül, hogy: „Dr. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter, társulatunk illetékes pályabíróságának az állami aranyérmek kiadására vonatkozó javaslatát jóváhagyta [...] a magyar művész kitüntetésére szánt nagy állami aranyérmet Mednyánszky László báró »Hegyi táj« című olajfestményének ítélte oda." 28 Az 1898. évi téli kiállításon viszont ismét feltűnést keltett Mednyánszkynak egy nagyméretű tájképe, az Alkony (kat. sz. 101.). „Mednyánszky a legművészibb lélek mindazok közt, kik az idei tárlaton kiállítottak. Oly nagy művészi kvalitású kép az ő Alkonya, hogy a többit agyonnyomja. Csakhogy nem alkony, mint ahogy ő maga sem érzi annak. Mikor ezt a hasadékos sziklafalat és a víz alá is lenyúló barlangot megpillantotta (ugyan hány ment volna el közönyösen mellette [...]), ez a néma magány, ez a sejtelmeket keltő látvány egy húrt megrezgetett az ő borongó lelkében, gondolatokat támasztott benne, s ő a vásznon külső kifejezést adott... minek? Ki tudja megmondani? Nem talentum ő, hogy a lelkébe lehessen látni, hanem zseni. Kifejezést adott egy álomnak, vagy bánatának, vagy lelkesedésének, vagy más valaminek. De könnyített vele a lelkén, az bizonyos. Valamint az is bizonyos, hogy az a látvány a természetben egész más, sokkal józanabb. Mert Mednyánszky nem lenne Mednyánszky, ha híven lemázolta volna. [...] Áldjuk az Istent, hogy a miénk, hogy ily nag) belső tartalommal bíró művészünk van. Bármit állít is ki, mind magán viseli a hatalmas egyéniség sajátos bélyegét, a nagy európai műveltséget, a végtelenül érzékeny szívet s a nagy intelligenciát, melyből nincs elég adag a magyar művészetben." 2 " - írta a képről Nyitray József. Volt tehát olyan kritikus is, aki nemcsak a képek „borongós hangulatát", a festő személyiségének furcsaságait, különcségei tette szóvá, hanem észrevette rendkívüli intelligenciáját, európai műveltségét is. Az elismerés természetesen nem volt egyhangú, volt, akit kifejezetten irritált az, hogy Mednyánszkyt ennyire a többiek fölé helyezték. Sokan nem értették meg - vagy nem akarták megérteni - éppen azt a jelentéstöbbletet, amely valóban megkülönböztette Mednyánszkyt a tájképfestők átlagától. Az is nyilvánvaló, hogy megpróbálták őt visszaterelni a leghagyományosabb, naturalisztikus tájkép műfaji keretei közé. Nyári Sándor például így vélekedett: „Az első teremben látható a szezon ügynevezett szenzációja, báró Mednyánszky László Alkonya. Hisz tagadhatatlan, amit művész technikai bravúrral alkotni képes, az ezen a képen megvan. A művész teljesen ura a színeinek. De ez a kép mégis csak rébusz marad, mert a művész képzelete minket olyan eszmekörbe vezet, hol nem tudja magát megértetni, s ez nagy baj. Az az alkony nem a földrészünkről való, nem nekünk van festve, s éppúgy felfogásában, mint színeiben érthetetlen. Az első mámorból való kijózanodás sokakat fog megtanítani arra, hogy az érdemes és jeles mester korábbi képei, valamint az ugyancsak ott kiállított holdvilágos tája művészi becsben jóval felette áll ennek a szenzációnak. Mi ezt az alkotást egy nagy talentum szeszélyének tekintjük, s nem is jöhet másként számítás alá." 30
