Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Tímár Árpád: Mednyánszky László a magyar sajtóban. 1876—1919

Az 1900. évi nagy párizsi világkiállításra Magyarország is küldött képzőművészeti anyagot. A tárlat hivatalos kiadványába Diner Dénes József írta a magyar kollekciót bemutató tanulmányt, ebben Mednyánszky „különcségei" nagyobb távlatba, európai összefüggésrendszerbe helyezte el. A modern művészet „legkomplikáltabb", „legszubtilisabb" jelenségeihez sorolta őt, „akik talán legmélyebben gyökereznek a mai Európa hiperkultúrájában." „Mednyánszky, az ultramodern művész tulajdonképpen romantikus kétlelkű ember. Bölcsész és művész, féktelen fantaszta és hideg szubtilis gondolkozó. Semmit sem bánó szabadság és szigorú önfegyelmezés, tizenkilencedik század és középkor, gyermeklelkület és tudatos színészség, arisztokratizmus és proletárság lakik és elegyedik a legcsudálatosabb keveredéssel hol harmonikusan, hol éles diszharmóniával a lelkületében. De mindig érdekes, mindig bámulatot keltő és mindig nagyszerűen artisztikus."" Mednyánszky művészi pályafutásának következő fontos állomása az 1900. évi téli tárlat volt. Ekkor ismét állított ki figurális képeket a Műcsarnokban, s ezekkel a kritika is bőségesen foglalkozott. Rózsa Miklós már a megnyitás előtt jelezte a várható hatást: „Mednyánszky ebben a teremben dekoratív hatásokat kereső, figurális és erősen misztikus műveivel fog sok pro és kontra véleményt provokálni".

3

" A reflexiók valóban megoszlottak, jóindulatú rácsodálkozásra és dura elutasításra egyaránt volt példa. Igen részletesen és megértően foglalkozott Mednyánszky kiállított műveivel például a Hazánk kritikusa, Iván Ede: „felkeresi a lápok, mocsarak kósza világát, melynek búskomor csendjében szinte nyüzsög, rajzik a fantázia alkotta rejtelmes élet. Nézzék meg azokat a mocsaras lápokat, melyeket vásznára lehel, holdfényes erdőrészleteit, amint a felszálló, áthatlan gőzös párázat megüli a nyirkos talajt, majd odébb kóvályog, meg-megszakad opálos ritka fátyola. Mennyi hangtalan élet, libegő vízió kél nyomán a képzeletnek! Évtizedeken át leste a természet nagy csendjét, kutatta annak misztériumát. Amikor azután megértette a természet hangtalan drámáját, belé helyezte az emberi nyomor tragédiájának figuráit. - Soha értelmi és fizikai züllést egyetemesebben s emberebben nem láttam vásznon megoldva, mint Mednyánszky Csavargó című vásznain. Az undok nyomor, az elzüllött s bestiális szenvedélyek, a vad ösztönök, a sunyi ravaszság összeszűrt típusa ez a két alakja az emberi társadalomból kivetetteknek. Az egyik (a 7-es számú) a perverzus gonosztevő, akiben az elnyomott s elvadult üzelmek erőszakoskodása nem nagyon válogatta az eszközöket. Hideg ésszel húzódik meg a kőrakás, a fa megett, orvul leüti, leszúrja áldozatát, s ha elvégezte munkáját, odébb suhan, mint az árny. Ha tetten érik - cinikusan nyugodt. Szinte foszforeszkál a szemgolyó fehére, s ajkát megüli a buja vágy erőszakos duzzadása. A másikban (9-es számú) az állatias ösztön butasága, a szánalomra méltó tehetetlenség a típus. Elzüllött, mert élhetetlen, gyámolatlan a megélhetésre való képessége. Aki, ha nálánál nagyobb vagy vele egyenértékű erőt lát magával szemben, gyáván oson el. A kültelkek s elővárosok didergő csavargója, s ha az éhségtől s hidegtől meggémberedett tagjait valami kotyvalék melege átjárja, elcsitul, kielégítődik benne kis időre a kriminalitásra való hajlam. Inkább visszataszító és szánalmas; fakó, szederjes arcát a sorvadás betegsége még jobban eltorzítja. - Mily nag)' tanulmányozással, mily nagy megfigyeléssel érezte át a művész az értelmi és fizikai élet eme züllését! Nem akar bennünk morálfilozofikus vagy szocialisztikus ízű szemrehányást odaállítani a társadalom elé. Elhozta őket, hogy realisztikus igazságban mutassa be az emberi nyomor két bűnös, de szánalmas alakját. Aki undorral fordul el a csavargóktól, az menjen be a II. és VII. számú terembe, ott megtalálja a maga Mednyánszkyjait. Azok szimpatikusabbak!"

33 Volt persze ekkor is olyan kritika, amely a kiállított művek sokfélesége ellenére is csupán a tájképekről emlékezett meg, s ha választékosan is, de tulajdonképpen az ismert közhelyeket ismételte: „A tájképfestők közül ezúttal is báró Mednyánszky László tűnik ki legjobban merengésre indító, misztikus hangulataival. Ez a művész bármit fessen is, mindig közel tud férkőzni szívünkhöz, mert maga is mélyen átérzi azt, amit vásznára vet. Az Ősz, lombjaikat vesztő sugár fáival, ezúttal is mély meghatottság terméke, s bizonyára melankolikus hangulatokat fog kelteni a tárlat látogatóiban."

34 A figurális művek elhallgatása nyilván a nemtetszésnek, az elutasításnak valamilyen udvariasabb formája. Voltak azonban durvább megnyilvánulások is. Kézdi-Kovács László például ritka gorombasággal fogalmazta meg véleményét: „Végezvén az emberekkel, keressük föl a tárlat szörnyetegeit. Mindjárt az első teremben két rettenetes emberi-állat undok képe mered reánk. Ezek a Mednyánszky László báró »Csavargó«-i. Hog)

7 e csavargók valóban csavargók-e, afölött kár kételkedni, inkább afölött kételkedjünk egy percre, hogy valóban emberek-e ezek a szörnyek, vagy a béka és orangután keresztezései? A típusuk borzasztó, visszataszító. Ha a művész ezt akarta, akkor elérte célját, de egy művésznek, és éppen olyan nagy poétának, mint Mednyánszky László, nem lehet az a célja, hog)' műveivel undort kelt8. Mednyánszky László: Nyárutó, o., v., 90 X 70 cm (Kiállítva a Képzőművészeti Társulat 1912. évi tavaszi tárlatán, No 77., ma MNG ltsz. FK 4268)