Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Tímár Árpád: Mednyánszky László a magyar sajtóban. 1876—1919

3. Mednyánszky László: Virágzó fák. Kiállítva Képzőművészeti Társulat 1899. évi tavaszi nemzetközi kiállításán, No 9., Vasárnapi Újság, 1899. 293.) erdei táj, az ősz félreismerhetetlen hervadásában, fonnyadásában. Reggel van, melynek nehéz, nedves párái mély szürkeséggel borítják az erdő mélyét. Ez csakugyan jól festett erdő, a mélység homályában, az elhagyatottság csendjében. Csak a fák törzsei és ágai hajlanak keresettséggel egymás felé, a kép jobb és bal oldaláról, mintha összefésülve lennének egy erdei út fölé. Nem ez a jobbik képe Mednyánszkynak, noha itt is nyilatkozik a javabeli erő, az értelem, mely kifejezni tud, az érzés, mely a művészt fölmelegíti és a szemlélőt megragadja. A nagy teremben »A szelmalmok« a tájképek egyik legszebbje, olyan invencióval festve, mely alkotni tud. Egyszerű, de igaz ez a kép, a természetnek jól ellesett vonása. Hirtelenében nem is emlékezünk, mikor láttunk hazai festőinktől ennyi eréllyel, ennyi bensőséggel festett tájképet, mely a kedélyre annyira hatna. Alföldi táj, vízkiöntésekkel. Néhol sás verte föl magát. Halászok bontják ki a hálót. A háttérben néhány szélmalom látszik homályosan. Az ég borult, de a felhők egyik részét megvilágítja a bujdosó nap. E fény visszatükröződik a vízen is, s megragyogtatja. A távlat, a levegő tiszta, a fény oly barátságos, enyhe. Az alakok csak nagyolva festvék, s elhelyezésük által a művész szerencsésen fokozta a perspektíva hatását. A víz csillog, és szinte érezzük a borulat halk futását, amint végigborzolja a víz színét. Semmi fölösleges a képen, oly természetes, mintha a ráma egy ablak volna, s ezen keresztül látnók a tájat. A felhők alakulása is természetes, s úsznak a légben. A festő szerencsésen eltalálta azt a mértéket, mennyit egy darab természetből látni lehet. Apró részleteket sem festett, de képzeletünk megtalálja a kiinduló pontokat, ahonnan kiegészítheti, kibővítheti a látványt, eleven benyomást, hangulatot nyer. Mednyánszky már az előbbi kiállításokban is feltűnt tájképeiben az előadás bátorságával, hevével, az értelemmel. Tájképei a legegyszerűbb motívumok mellett is érdekesek tudnak lenni. A hangulat mindig poétikus, a természetnek egy-egy akkordja szólal meg. Nem a szorgalmasan festett részletekkel, választékos alakzatú fákkal, kidolgozott előtérrel, sima ecsetkezeléssel, tetszetős színekkel hat, hanem az egész kép művészi harmóniájával, egy táj jellemével, vagy ha úgy tetszik, egy időpont valódi őszinteségével. Eddig sokat ingadozott. Kezdetben figurális dolgokat láttunk tőle. De tájképeiben mutatta meg valódi tehetségét. Itt sokat várhatunk tőle, eredetiséget, költészetet, alkotást."

9 Az őszi kiállítás második sorozatában kibővült Mednyánszky kollekciója, az ekkor írt ismertetések már egy újabb figurális képet is megemlítenek. „Egyszerűségében, de hangulatában megható a » Mindszentek napjan«. Falusi temetőben vén tót asszony térdel egy sírnál, melyen három gyertya ég. Köröskörül a száraz fű, az elhagyott sírok, az alkonyi homály, a szürke őszi levegő, a pislogó gyertyák egy komor, bánatos hangulatnak annyi elemét foglalják össze, hogy e vén anyóka fájdalma egész részvétünket fölgerjesztette. A műcsarnok egyik vagy másik dija valószínűleg Mednyánszkyra vár."

10 Ajóslat - vagy tekinthetjük javaslatnak is - nem maradt hatástalan. Mednyánszky megkapta első hivatalos elismerését - a Képzőművészeti Társulat második, 400 forintos díját. Több képének megvásárlásáról is hírt adtak a lapok. A Mednyánszkyról kialakuló kép szempontjából döntő fontossága volt annak az írásnak, melyet barátja, Justh Zsigmond publikált A Hét című lapban 1890-ben. Korábban is utaltak már Mednyánszky „különc" voltára, itt konkretizálódott azonban először, mire vonatkozik ez. Szóba került egyrészt Mednyánszky életvitele és külső megjelenése, másrészt világnézete, „filozófiája": „másokért igyekszik élni, mintha egyedül magáért nem élhetne. Odaadja mindenét azoknak, akik rászorultak. Tél derekán nem egyszer kabát nélkül találtuk ... tán már a másodikat ajándékozta el ezen a télen. Néha azonban olyan állapotban is bukkantunk reá, hogy igazában aligha tehetett volna akárkiért is valamit." A csavargók-nyomorgók közt élő festő alakját, különc megjelenését villantja fel Justh ezekben a sorokban, fontosabbnak tartja azonban s bővebben kifejti azt a világnézetet, amely e magatartás mögött meghúzódott: „festészete mégis filozófiával van tele [...] Ami él, az vigasztalásra született, ez a festőpoéta filozófiája ..." „Erezzük, ez az ember álmodik, s az álmok világában keres valamit, amit az életben meg nem talált. Erezzük, ez az ember szenved, jobban mint a többiek, s azért vigasztalni is jobban tud a többinél. Erezzük, ez a festő más, mint a legtöbb, s ezért képei minden világosságuk dacára mindig és örökre misztikusak fognak maradni. Egyes művei úgy vigasztalnak, mint egy-egy vallásunkból elejtett szó." A képek jelentését, üzenetét műfajokra lebontva is konkretizálta Justh: „Ezek a komor őszi hangulatok, ezek a »genre«-ok, amelyekből a boldogtalanság költészete beszél, egyúttal az emberi szenvedés religióját hirdetik, csakúgy, mint egy Tolsztoj vag}' Dosztojevszkij művei. Az elmúlás beszél tájképeiből; a szenvedés genre-jaiból. A legmélyebb s egyúttal a legnehezebben érthető festőink között." Azt azonban hozzáteszi Justh: „voltunk néhányan olyanok, akik megértettük hitvallását, kiéreztük életfilozófiáját mély hangulatú művein keresztül..."" Az itt felkínált értelmezési lehetőség persze nem vált egy csapásra általánosan elfogadottá, meglehetősen lassan hatott, bizonyára meghaladta a közönség és a napi kritika ak-