Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László élete és művészete, különös tekintettel az 1900 előtti időszakra - Bakó Zsuzsanna: Kitaszított lelkek útjain bolyongva. Gondolatok Mednyánszky László rendhagyó portréfestészetéről

jegyzéseiben is említi, mindjárt meg is magyarázva vonzalmát a számára nyilvánvaló személyiségkülönbséggel, mivel úgy érzi, ezek kiegészítői saját jellemének: „A típusok közt is megtörtént a választás - s körülbelül ismerem mindazon nagy típuscsoportokat, melyek reám benyomást gyakorolnak. Komplementer típusok, azaz az én egyéniségemnek komplementumai. Az energikus és agresszív típus azon végletekig megbízható becsületességgel. Egyszóval az erős, hívő ember."

9 Kétségtelen, hog)' a közeli képkivágatokkal még a szelídebb arc is erőt sugároz. Különösen érvényes ez Kurdi Bálint arcképe (Tanulmányfej, Nyuli), amely esszenciaként sűríti Mednyánszky ember- és férfiideálját, az „erős, hívő embert" (kat. sz. 32.). Ünnepélyesség és imponáló magabiztosság, tiszta, nyílt őszinteség, amit e kép sugároz. A Bécsben katonáskodó Kurdit 1881-ben ismerte meg, majd barátságuk a budai Fő utcai Nyülkaszárnyában folytatódott, talán erről, talán a fiú szelíd természetéről nevezte el őt „Nyulinak". Barátságuk olyan mély volt, hog)' Nyuli 1906-ban bekövetkezett halála után élete végéig vele „levelez", naplóiban neki számol be mindennapjairól, érzéseiről. Több, parasztfiúkról készült arcképen élénk színeket használ: „Sajátos szétáradó claireobscur. Inkább alulról világítva, de tompán és kissé elmosódva, nagyon gyöngéden, de igen színesen tartott háttérrel", írta színhasználatára vonatkozóan 1896-97-ben.

lw A tiszta és erős színek még jobban kiemelik az arcot, így ezt a szerepet a Szepesi szász paraszt (Szepesi szász, Paraszt, Tanulmányfej fehér inggel) című kép esetében a ruha vörösesbarnája (kat. sz. 44.), és a Férfi fej tanulmánynál az erőteljes kékeszöld háttér tölti be (kat. sz. 129.). A parasztfiúkról, kocsisokról, földművesekről, fuvarosokról festett arcképein a személyiségvonások specifikusak, az arcokon szelíd együgyűség, flegmaság, bágyadt közöny egyaránt tükröződik. Megjelenésük a környezetükre is utal, jóllehet a ruházat, a háttér vagy egyéb attribútum - egy szájban lógó cigaretta, egy félre csúszott kalap, egy ferdén lógó nyakkendő a képek többségénél csupán jelzésszerű, végletekig leegyszerűsített. Az egyedi és általános megbonthatatlan egységéből e portrétípusnál az egyedi érvényesül erőteljesebben - némileg a tipizálás hátrányára - részben az erős karakterek, részben a személyesebb jellegű, olykor mélyebb érzelmekkel is átszőtt kötődések miatt. Egyik barátja esetében így fogalmazta meg érzéseit: „A magasabb szellemiség feltámadásába vetett hit ma délután újra éledt bennem, amikor Koczka János mellett ültem és észrevettem, hogy mennyi idealizmus lakozik ebben az egyszerű emberben."

11 A saját osztályából kiábrándult festő ezekben az emberekben vélte megtalálni azt az idealizált, tiszta erkölcsiséget, amelyet kétségbeesetten keresett élete végéig, és amelyet olykor felfedezni vélt egy-egy szenzitív kapcsolatban: „Halottak emlékeiből nem tud a kedély örökké megélni. Ezen hely Seres Károly halála óta üresen maradt. O volt az én komplementerszínem. Összeforrt a bele vetett hit és remény belső lényemmel. Oly becsületes és minden rossztól tiszta volt lelke."

12 Mednyánszky szenvedélyesen kutatta az emberi természet lényegét, kereste az utat annak minél tökéletesebb kifejezéséhez: „Minél inkább ismerjük meg az embereket a szó világi értelmében, annál kevésbé ismerjük őket, mivel a haszontalan véletlenek ama tömkelegét kezdjük fontosnak tartani, amelyek a szellemnek az anyagba hatolása közben támadnak. Pedig ezek a véletlenek ugyanolyan sokfélék és lényegtelenek, mint azok a formák, amelyek a hóeke két oldalán a fölkavart hóban visszamaradnak."

11 Éppen ezért az intuitív megismerés útját választotta, egyre közelebb jutva a személyiség lényegének megragadásához, az „időtényező" kiküszöbölésével. „Mihelyt úgy vesszük az embert, ahogyan az örökkévalóságtól jön, és mindent elhagyunk, ami benne időleges, úgy minden egyénben van valami nagy, egy külön világ."

14 E sorokat 1900 februárjában írta, s ennek az évnek nyarától kezdve sorra festette - galíciai utazásai nyomán is - rabbiportréit, melyek valószínűleg szándékosan készültek az általa talán legnagyobbnak tartott művész, Rembrandt arcképeinek hangulatában, mint a Szakállas öreg férfi (kat. sz. 108.) és az Aggastyán című képei (2. kép). Közülük az Öreg rabbinus - a pécsi Jan us Pannonius Múzeum tulajdonában lévő változaton - éri el a keresett szubsztanciális tömörítés csúcsát.

1

" (kat. sz. 106.) A sötét háttérből lassan, fokozatosan kibontakozó ráncos öregember arcban a szelíd, kissé ravaszkás mosolyban, a mindenen áthatoló tekintetben sok ezer év tapasztalata, nyugodt bölcsessége tömörül és a festő zsenialitása révén tükrözi a néző számára az olykor láthatatlan belső világot is. Édesapja 1895-ben bekövetkezett halála után, majd barátai, szerettei elvesztésétől megrendülve egyre zárkózottabb lett. Szeretett halottaival - főként Nyulival - társalgott megrendítően személyes hangvételű feljegyzéseiben, immár egy éteri szellemi kapcsolatba lépve vele. Húga, aki jól ismerte bátyja összetett, ellentmondásokkal teli természetét, viszaemlékezéseiben így jellemzi: „Mikor idegei rosszabbodtak, mindenkitől visszahúzódott, elzárkózott, a sötét melankólia elhomályosított mindent. Mikor ez elmúlt, soha csillogóbb, ragyogóbb társalgót nem ösmertem [...] De mélyen elrejtve volt sok más is; így valami acélos, harcias".

10 Talán egy tartós depressziós állapot, talán a tökéletes kiábrándulás, vagy a benne mélyen rejlő indulatok együttese eredményezte, hogy a szenvedés legmélyebb pok-