Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Király Erzsébet: A „komor szépség" festője. Vázlat Mednyánszky romantikus miszticizmusához

ki is fejti ezt: „odamenni és úgy élni, mint a szegény munkások [...] egyszerűen lakást kivenni, valahol a külső Váci úton s egy ideig ott úgy élni és járkálni, mintha az ember munkát keresne (ez alatt látni és érezni). Azután egy időre munkákat vállalni éspedig a legközönségesebbeket, már azon oknál fogva is, mert másra nem vagyunk képesítve. Ártani nem fog, mert nem árthat semmi tekintetben. Azon esetben, ha nem találnék társat, esetleg egyedül is megtehetném a dolgot".

44 Itt is tudatos alászállásról és élményszerzési vágyról van szó, mint a háborúba kívánkozás esetében, de forrásunk van arra nézve is, hog)' Mednyánszkynak az elvegyülés nemcsak alkotói fogás. Pékár Gyula már egy évvel korábban följegyezte magának Emberi Documentumok címet viselő kéziratos füzetében, mennyire emlékezetes számára, ahogy Mednyánszky kapacitálta őt. „Kimutatta, hogy egyéniségemben a generális ideákkal való foglalkozás folytán az emberi elzsibbadt. Hogy emberré legyek, érintkezzem az alsóbb körökkel: ezek bizonyára képesek bennem egyedi rokonszenvet ébreszteni. [...] Csodálatos complex elme. Cynikus öltözetben [...] de csodálatosan meleg érzéseiben. És mily mély művész! Sokat lakik együtt incognitóban munkásokkal, kiket segélyez."

45 Mednyánszky gyakorlati filantrópiáját valóban élete legnagyobb rejtélyének és művészete egyik sarokkövének kell tekintenünk. Mint ekkor már minden, számára ez világnézeti, morális és esztétikai kérdés együtt, a maga szétválaszthatatlanságában. Hogy mi se lássuk egyszerűbbnek, mint amilyen valójában volt, még lejjebb kell ereszkednünk a művész antagonisztikus világába. Tudvalévő, hogy Mednyánszky rajongással csüngött szülőföldjén és annak lakóin, az alsóbb néposztályt kitevő parasztokon. Irántuk nyilvánult meg először demokratizmusa, és ez valószínűtlenül korán történt. Mednyánszky Margit naiv nosztalgiával idézi vissza a boldog békeidőket, amikor a kastély és a falu között atyjuk gyámolító nagylelkűsége és igazságtevő gesztusai biztosították az egyensúlyt. A „régi respectus szabályai" ellen László, „ki az életet és szövevényes voltát nem ösmerte", lázadozott: „nem bírta belátni ennek az üdvösségét és abszolút szükségét. Ekkor kezdte a falut járni, az embereket szeretetével elhalmozni - és persze csalódni bennök!"

46 - írja a húg kissé neheztelően. E sorok között - egyszerű viselkedésbeli anomáliaként — egy olyan etikai meggyőződés bújik meg, amit a gondolkodás története természetjog néven ismer. Az emberi értelemből és az emberi természetből eredő egyenlőség tana, az ókorig visszanyúló, racionális gyökereivel, maga is természetes úton érkezett az ifjú Mednyánszkyhoz, hogy eszmei és érzelmi tartalékként mindig vele legyen. A szeretetfilozófiára és a természetes jog elvére Mednyánszkynak nemcsak az általános szenvedés alternatívájaképpen volt szüksége, hanem újabb világképi dualizmusának elviseléséhez is. À Pest peremkerületeibe merészkedő festő a napló bizonysága szerint már a 90-es évek elejétől készült az új tematikára, hogy azt régebbi tájképeivel együtt 1897 áprilisában Párizsban bemutassa. Georges Petit galériájában - élete egyetlen szervezett kiállításán - érett be ez a tematika, amelyből végül „csirkefogó-ciklus" lett. A széthúzó magyar társadalmi állapotok mentén a festő is eljutott az integritását féltő, idealizált vidék ellenképéhez, a kárhoztatott nagyvároshoz. Drámai szélsőségekre fogékony természete, a végletek iránti érdeklődése a városnak is mindjárt a legsötétebb szegleteibe, a perifériára vitte őt, a munkáscsaládok otthona helyett egyenesen az utca és a kocsmák káoszába. Itt, a munkanélküliekben és a munka híján léhűtővé és bűnözővé vált egzisztenciákban a paraszt angyali alakjának ördögi visszképét is megjelenve látta (L kép.). A nyomort és annak keserves poéziseit Mednyánszky a városokban mint „az általános rothadás" ama helyein lelte fel, „ahol a hanyatló individuumok inkarnálódnak."

47 A rettegett romlás ekkor öltötte Mednyánszky életművében a civilizáció tárgyiasult alakzatát, és ez a mélyülő „kultúrpesszimizmus" nem hagyta érintetlenül a festő emberfelfogását sem. Számára ebben a civilizációs közegben tárulkozott fel a modern ember természetrajzának legriasztóbb képe. Éles szemét és művészi fantáziáját lebilincselte, hogy a természetjog folytán kitüntetett ember, ha az anyaföldtől elszakad, a földi pokol ilyen bugyraiba kerülhet. Mednyánszky a csavargóképekben kamatoztatta először addigi lélektani stúdiumainak tanulságait, ahogy a naplóban ez tetten érhető. Miközben a „ragadozók" életmódját, szokásait, szenvedélyeit fürkészte, a test és az értelem jellemző torzulásait rögzítette. Úgy látta, hog)' a szegénység könyörtelenül mozgásba hozza az ösztönéletet, fölerősíti az alantas, olykor állatias vonásokat, hogy lealacsonyít. Környezetükből pillanatképszerűen kiragadott, vörös fényforrással sejtelmesen megvilágított figurái hangsúlyozottan naturális, eldurvult lények, fiziológiás és pszichés mechanizmusok beteljesítői, típusok, karakterek, ugyanakkor általános emberi sorsok megtestesítői is. Életrajzából tudjuk, hogy Mednyánszky László ebbe a születésétől nem neki rendelt világba fokozatosan belenőtt, ahogyan ő maga is vall erről: „A sors elítélt engem arra, hog)' társadalmunk minden árnyoldalát ösmerjem, mert hozzáfűzött egy csoport szegény emberhez, kiket megszerettem s kikért mindent kész volnék megtenni, s kiket tán egyszer még1. Mednyánszky László: Kócos hajú (Tanulmányfej), o., v., 34,5 X 28,5 cm (MNG ltsz. 55. 846)