Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Király Erzsébet: A „komor szépség" festője. Vázlat Mednyánszky romantikus miszticizmusához

A Fuimus Poldi álnevű Mednyánszkyját az író típusalkotó szándéka, és e szűk értelmiségi elit reflexív önszemlélete formálták. Ez az elit egy eszes, nyugatosan művelt, övéihez mégis mindig visszatérő, romantikusan érzékeny „homo novus"-t várt a törzsökösségére büszke, de történelmileg megrendült osztályból. Útja paradigmatikus: születeti arisztokratából a szellem szabad arisztokratájává válni. De túlélni és túl is haladni a kort, egyszersmind visszafordítani az időt lehetetlen. Nem kevésbé hiú ábránd „a fajtába való beágyazottságot" őrizni, ugyanakkor egyéni anarchiával fordulni ellene. Szükségszerű, hogy a regényben Czobor Lipót magányos figura legyen. „Szilárd, áthatlan anyagból vagyok én, nem lát át rajtam senki"

14 - mondja magáról. Nincs jelentősége, hogy Mednyánszky e műben mint festő jelenik meg, mint ahogy nem is látjuk őt festeni. Valójában akkor is betöltené irodalmi szerepét, és éppen így töltené be, ha történetesen költő lenne. A fontos csupán az, hogy ez a költő-festő rousseau-i áhítattal, egyedül járja a természetet, és olvassa ki abból az emberi tárdalomnak küldött, borús, őszi jeleket. „Öregek vagyunk, fiú... az utolsók, menjünk fel a romok közé, ott a mi helyünk. A tavasz is nedves, a virágok is fonnyadnak, amerre mi járunk, fonnyadó virágok nyílnak a szíveinkben is".

13 A modell élő másából Justh ezt ragadta meg, mert ezt tartotta jellemzőnek, de művében ezt sem aknázta ki. O már évekkel azelőtt úgy vélte, hog)

7 az a Mednyánszky, akit a művészettörténet jegyez, valójában felfejthetetlen jelenség. „A legmélyebb s egyúttal a legnehezebben érthető festőink között. Egész lelkét kitárja elénk, de hát ki lát a lelke mélyébe? Sokan mindenesetre nem. Erezzük, ez az ember álmodik, s az álmok világában keres valamit, amit az életben meg nem talált. Erezzük, ez az ember szenved, jobban, mint a többiek, s ezért vigasztalni is jobban tud a többinél. Erezzük, ez a festő más, mint a legtöbb, s ezért képei, minden világosságuk dacára, mindig és örökre mystikusak fognak maradni."

1

" - írta A Hétben, s értékelte sommásan a tájképeket az elmúlás, a figurális képeket pedig - amelyeket ő genre-oknak nevez - a szenvedés hordozóiként. Mednyánszky legjobb barátai sem állították, hogy tökéletes ismerői és igazi értői lennének. Justh Zsigmond irodalmi öröksége tanítványaira, Malonyay Dezsőre és Pékár Gyulára szállt, Mednyánszkyval egyetemben. Az előbbi 1905-ben monográfiát szentelt művészünknek, hódolván abban legalább annyira a taine-i írói módszernek, no meg az erősödő nacionáldarwinizmusnak, mint választott tárgyának. A személyes ismeretség, sőt baráti kapcsolat Malonyay és Pékár esetében csak arra volt elegendő, hogy Mednyánszky legendáját, művészi presztízsét fenntartsák és továbbadják. Nemhiába utalt a Fuimus a festő „szilárd áthatlanságára".

17 A századforduló után ezt megtörni már nem írók és kulturpolitikusok feladata lett volna, hanem a művészettudományé. De több könyv vagy nagyobb szintézis Mednyánszky életében nem látott napvilágot. Maradt a művészetkritika, amely általában a XIX. századi német esztétikai iskolából futtában kinyert pszichologizáló módszert igazította a napi sajtó funkcionális követelményeihez. A röpke műbírálatok között, amelyek csaknem egyöntetűek voltak a mester „faculté maîtresse"-ének, a borongós hangulatnak a megelőlegezésében, kevés figyelemre méltó akad. Mai értelmezésünkhöz azért egy-kettő közelebb került. Ilyen például Yartin [Nyitray] József 1898-as keltezésű, Új IdőkbeW néhány sora, amelyben a századvégi München „beleérző", ill. a művel befogadóként azonosuló módszerének egy kis alkalmi próbáját látom. Mednyánszky Alkonyát (kat. sz. 101.) így dicséri: „Csakhogy nem alkony, mint ahogy ő maga sem érzi annak. Mikor ezt a hasadékos sziklafalat és a víz alá is lenyúló barlangot megpillantotta... ez a néma magány, ez a sejtelmeket keltő látvány egy húrt megrezegtetett az ő borongó lelkében, gondolatokat támasztott benne, s ő a vásznon külső kifejezést adott... minek? Ki tudná megmondani."

18 S ugyanő 1903-ban A Hétben: „A nagy természet és ő. Egyedül ő az élő lények közül. Ez az ő nag)

7 joga, melyet nem feszegethetünk, melybe bele kell nyugodnunk... pedig az is áll, hogy nincs oly világ a természetben, mint az ő elképzelt világa, ez a néma, nesztelen, rémes világ. Mert az. Ha hirtelen oly alkony fogna engem körül a lápon a végtelen csend közepett, mint aminő az ő vásznán tartja lekötve a szemlélőt, megdermednék a rémülettől, s szorongva néznék a látóhatár széle felé: nem hasad-e meg az ég kárpitja valami pozitív, nekem megszokott világosságra, hogy

7 gyorsan, gyorsan elhessegesse a körülöttem gőzölgő barna homályt, melyben egy regebeli, egy ismeretlen, kénköves világnak ismeretlen lidércei, boszorkányai, elkárhozott szellemei kóvályognak és kavarognak körülöttem, hogy ismeretlen végzet felé űzzenek."

19 Vállalt szubjektivizmusában is világos beszéd, amely a következő fejezethez is felütés lehet. Jelzi, hogy Mednyánszky alkotásaiban a valóság belülről formált átirataived találkozunk, s hogy ezek súlyos tartalmakkal telítettek, azaz jelentést hordoznak. Művészeti közéletünk szereplői, ha gyanították is e jelentéstartalmakat, ráhagyták azokat a bontakozó szakirodalomra. Annak legfőbb fóruma ekkortájt a Lyka Károly szerkesztette Művészet című folyóirat kellett volna, hogy legyen. Ott azonban nem igazán volt tere az effajta értelmezésnek. Lyka maga - az Új Időkben egyébként még Yartin közvetlen munkatársa, ifjúkori útitársa Itáliában, emellett pedig Mednyánszky és az egész magyar századvég-századelő számára a legfőbb autoritás - ekkoriban már nem írt volna hasonlókat Mednyánszkyról. Az önmagáért való természet elkötelezettje nem ismerte el a látvány nyomán támadt ima-