Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Király Erzsébet: A „komor szépség" festője. Vázlat Mednyánszky romantikus miszticizmusához

hogy napról napra élek, hogy nincs vagyonom, szabadabb vagyok, mint a madár..."

3 - mondja magáról az „öreg kutya".

6 Csak ez a kötetlenség adhat módot elfogulatlan önanalízisre, józan, históriai számvetésre, amire sokszor kerül sor Justh programkijelölő müvében. Amíg az összegyűlt rokonság az ódon termek fegyver- és kosztümgyűjteményeiben, az ősök portrégalériájában bolyong, Mednyánszky-Poldi filozofál. A művelt nyugaton iskolázott főszereplő társaságában, vagy éppen magába roskadva azon a könyörtelen léttörvényen mereng, amely a nemzet vezető erejét emészti. „Az »öreg kutya« szemérmesen húzta össze a nyakán az inget, úgy összekuporodott, hog)' a testéből, ruháiból alig látszott valami, amellett meg ártatlanul nézett maga elé."

7 - olvassuk. Más helyütt: „Állát egyik kezébe temetve, nagy szalonkabátjába szinte eltűnve, guggolt a széken."

8 Ez a regénybeli kép, amelyet Justh bizonyára sok személyes emlékből gyűjtött össze idősebb barátjáról, szinte irodalmi előrajza a művész egy késői önarcképének. A portrét először Kállai Ernő publikálta. A Töprengő szakállas-kalapos öregemberében nem nehéz - ahogy a monográfus is értelmezte - Mednyánszkyra ismernünk, jóllehet a festő direkt vonásai valóban ritkán tűnnek fel az életműben (kat. sz. 214.). A kép 1912 körül készülhetett. Külső megjelenésében és habitusában eszerint Justh is úgy látta a festőt a kilencvenes években, mint ahogy ő később saját magát, s ahogy valószínűleg mindenki más is látta őt. A fiatalon is öreges küllemű festőnek éppúgy ez a póz lehetett a sajátja, mint a halála előttinek. A töprengő tartás és magatartás egész életén át kísérte Mednyánszkyt: „Öregen születtem, mint öreg halok meg... Sohasem akartam változtatni ezen. Az ember egész jövőjével együtt születik. Nagyjából elő van írva az útja... Tán változtatnak valamit rajta külső körülményei, sokat mindenesetre nem... A végponthoz csak a vére viszi. Nevelőkben nem bíztam soha... Emberbarátokban se sokat. Reformátorokban meg éppen nem hiszek."

9 - hangzik Czobor Lipót fatalizmusa. A fajok kifáradásának és az ember determináltságának csüggesztő elve ez, a magyar végzet újabb, immár természettudományos „bizonyosságú", mindenesetre belülről megélt igazsága. Ami ebből kivezethet, arra életének jobbik felét tette fel Justh. A Schopenhauer filozófiáján felnőtt, és tőle Herbert Spencer, illetve Charles Darwin evolúciós tanaihoz érkezett író nemzetmentő, naiv utópia kimunkálásába fogott. A társadalom legfelső és legalsó rétegét, azaz a birtokos nemességet és a parasztságot szerette volna közelíteni egymáshoz - a földtulajdon szentsége nevében és üdvösebb jövőjéért. A kék vér gyengülésének törvényszerűségét a párizsi szalonokban, az „evolváltak paradicsomában" közelről is megfigyelte, de jelentős birtokkal rendelkező magyar úrként megálmodta annak alternatíváját is. A „décadence" ellenében szerinte itt, hazai földön egészséges paraszti véna lüktet. A megújulást ígérő népi elemet „a mi éghajlatunk alatt" Justh az Alföld erős, kiegyensúlyozott, nemesen egyszerű, ugyanakkor méltóságteli karakterében látta.

10 A föld örökletes tulajdonosainak, illetve hűséges szolgálattevőinek szövetségétől az idealisztikus justhi program nem kevesebbet várt, mint a beteg magyar társadalom megmentését, materiális-genetikus és erkölcsi felfrissülését egyszerre. A nemes és a paraszt lennének hivatva megállítani az 1867 után nálunk is rohamosan bontakozó új erőt, a nagytőkét. A Justh mögé felsorakozott arisztokrata értelmiség e programban apellált mindazon alsóbb-, illetve középosztálybeliekre is, akik falun és városon a kapitalizálódó ipar és kereskedelem vonzáskörébe kerültek. A szociális feszültséggel és társadalmi robbanással fenyegető szabad piaci verseny alternatívájaként segélyező- és reformegyletek, érdekegyesületek tervét szövögették, műpártolásba fogtak, s minderről élénk szalonvitákat folytattak.

11 A balzac-i igénnyel eltervezett, de töredékben maradt justhi regényciklus címválasztásai programszernek. A kiválás genezise a létharc jellegzetesen pozitivista képzetkörét hordozza, a Fuimus pedig „ars poetica" értékűen beszédes. À latin létige e múlt idejű alakjában - „voltunk" — a történelem menetéről való írói sejtés sűrűsödött össze. A „legyünk újra" szublimált óhaja érdekes módon megelőzi Justh munkásságában a Fuimust (lásd a paraszt-mitológiájához tanulmányképpen készült novelláskötetét, a Puszta könyva, és rövid regényét, a Gányó Julcsáx). Az ősi fészkek, a romos várkastélyok sötét zugaiban az átöröklés és degenerálódás törvényeinek alávetett lét válik kísértetiessé, vagy éppen veszélyesen marasztalóvá azok számára, akiket kivetni készül magából a fejlődés. A rém maga a biológiai végzet. Nem véletlen, hog)' művében a kiválasztódás tételét eszmei vezérfonalul, a taine-i milieu-elméletet pedig alkotói módszerül választó Justh Zsigmond éppen Mednyánszky László alakját sajátította ki. Az élő organizmusokat, de analógiás elgondolással az emberi társadalom szervezetét is felemésztő hanyatlás meghatározó élménye volt közös osztályuknak. Mednyánszky úgy vált ideál-tipikus irodalmi hőssé, hog)' e regénybeli romlásnak születésétől fogva eleven részese volt, ugyanakkor - akárcsak a regény szerzője - értő interpretátora is. így lett ő az ún. magyar konzervatív reformmozgalom egyik fiktív prominensévé.

12 A mozgalom lelke, Justh Zsigmond 1889-től maga mellett tudta - vagy inkább szerette volna tudni - a folyton úton lévő Mednyánszkyt, továbbá Czobel István közgazdász-kulturhistorikust és annak testvérét, Czobel Minka költőnőt. De az ő vonzáskörébe tartozott a szintén korán elhunyt gr. Széchényi Lajos, gr. Batthyány Géza és gr. Csáky István is.

13