Jávor Anna szerk.: Buzási Enikő: Mányoki Ádám (1673–1757), Monográfia és ouvre-katalógus (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/2)

Előszó

bocsátásának politikailag igen különböző alkalmaihoz, valamint a fejedelmi reprezentáció differenciált igényeihez - egymástól eltérő portréikonográfiával készültek. Rákóczi hadvezérként jelenik meg a politikai demonstrációnak szánt Herkules-érmen - amelyik fejedelmi rangját a Habsburg uralkodók hivatalos ikonográfiájából „átemelt" Herkules-allegóriával volt hivatva kifejezni -, a hazai portréhagyomány ábrázolási szokásaihoz igazodva az elsősorban belpolitikai eseménynek számító szécsényi országgyűlés emlékérmén, míg a szabadságharc megindításának okait tartalmában jelképesen öszszegző harmadik emlékérem portréja az antik érmek időtlen, idealizáló előadásmódját követi.

9 Az egyes érmek programjához, valamint a fejedelmi reprezentáció alkalmanként egyedi szempontjaihoz igazodó éremportrék arra utalnak, hogy Rákóczi, aki neveltetésénél fogva nemcsak művészetben tájékozott, biztos ízlésű főűr volt, de a képzőművészeti reprezentációt tudatosan alkalmazó államfő is, pontosan ismerte a portréműfaj jelentőségét és lehetőségeit fejedelmi rangja megfogalmazásában és hangsúlyozásában. Képmásaiban nemcsak a művészi minőséget, de a valósághűséget is megkövetelte, épp ezért nem lehetett számára lényegtelen, hogy ez időben Európa csupán fiktív ábrázolásokat ismert róla.

10 Mányokinak azt a kötelezettségét, hogy el kell sajátítania a rézmetszés technikáját, amit Rákóczi már 1707-ben, a festő Magyarországra érkezésekor elrendelt - mint arról egy 1711-ben, Berlinben kelt leveléből értesülünk

11 -, úgy vélem, elsősorban ebben az összefüggésben kell értelmeznünk. Ahogyan nem tekinthető véletlennek az sem, hogy ismereteink szerint az első metszet, amelynek elkészíttetésére Rákóczi udvari festőjének megbízást adott, saját portréja volt (B. 299.). Ez a háromnegyed alakos portrémetszet, amely mind reprezentatív ikonográfiáját, mind művészi kvalitását tekintve a nyugat-európai uralkodók és vezető arisztokrácia metszetábrázolásainak színvonalán mutatja be fejedelmi és hadvezéri méltóságában Rákóczit, szándéka szerint bizonyára az első - de végül az utolsó is - azoknak a tervezett arcképmetszeteknek a sorában, amelyek a korban szokásos gyakorisággal, illetve menynyiségben egy hasonló rangú és jelentőségű politikai személy pályafutását végigkísérték. Mindazonáltal úgy vélem, Mányoki hazahívását és udvari alkalmazását az elmondottakon kívül nem kis mértékben indokolta maga az uralkodói szerep is, amelyhez akkoriban természetes módon tartozott hozzá reprezentációs szokásként és kötelezettségként a rendszeresen, különböző alkalmakra festett arckép, aminek készíttetésére még Rákóczi emigrációjának időszakából is van példa.

12 Mányoki 1707 őszén magas, 900 rajnai forint évi járandósággal állt szolgálatba,

13 s feltehetően mindvégig csak portréfestőként működött. Nincs ugyanis biztos támpont arra nézve, hogy a fejedelem más típusú képzőművészeti feladatokkal is megbízta volna.

14

1711-es, Rákóczihoz írott levelének azt a megjegyzését, amelyben a távozása óta eltelt időszakra vonatkozóan így ír: „Ha Fenségednél maradtam volna ... Fenségednek nem nagy szolgálatára lehettem volna..."

15 úgy is értelmezhetjük, hogy Rákóczi más természetű, kisebb díszítő és tervező munkát nemigen bízott rá. S talán nemcsak a kötelező udvariasságról vagy stílusfordulatról van szó, amikor Mányoki csak Rákóczi szolgálatára utal. Ha arra az általános gyakorlatra gondolunk, mely szerint az udvari festő csak munkaadója számára dolgozott, s legfeljebb csak annak engedélyével vállalhatott más munkát,

16 akkor Mányoki e mondatát úgy is érthetjük, hogy Rákóczi környezete nemigen foglalkoztatta a fejedelem személyes alkalmazásában álló festőt. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy hazai vonatkozású művei csak az 1720-as évekből, tehát csupán második magyarországi működése idejéből ismertek, illetve adatként sincs tudomásunk 1707-1709 között festett egyéb munkáiról. Valószínű, hogy az első arckép, amelyre Mányoki szolgálatba lépésekor Rákóczi megbízást adott, saját portréja volt. A kép feltehetően azonos volt a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött páncélos képmás első példányával (B. 298.), amelyet Mányoki Rákócziné Berlinben festett portréjának utólagos párdarabjaként készített el. Ennek jele a két kompozíció összehangoltsága, a beállítás szimmetriája, tükörmegoldása. A Nemzeti Múzeum Rákóczi-portréja tehát 1707-re datálható, s nagy valószínűséggel egy elveszett első példány saját kezű másolata. Erre a kép egy 1730-ban festett színhelyes kópiája, Joseph Ferdinand Wasshubernek a bécsújhelyi városháza megbízására készült példánya a bizonyíték (B. 298/a.). A másolat készítésének körülményei alapján a kompozíciónak egy további - bizonnyal első - példánya is létezett, vélhetően a fejedelem nővérének hagyatékában, illetve az Aspremont család birtokában. Rákóczi Magyar Nemzeti Múzeumban található képmásának festői jellemzői tovább őrzik azokat a berlini udvari arcképfestésből átvett megoldásokat és szempontokat, amelyek Mányokit - akárcsak a Berlinben készült párdarab esetében - itt is egyfajta merev, kimért szerkesztettséghez, a vonalak és kontúrok szerepének túlhangsúlyozásához, színválasztásban - különösen a palást élénk piros és fehér kontrasztjában - a Weidemann festészetére jellemző, kissé nyers megoldások alkalmazásához vezették. A kép másolatvoltát jelzi az arckifejezés és a tekintet merevsége, Mányokinál szokatlan érzelem nélkülisége is. A festő mintegy két évig tartó magyarországi tartózkodásának időszakába a fenti képen és feltételezett első példányán kívül egy arcképvázlat elkészítése sorolható még, amelyről Beniczky Gáspár 1708. április 12-én, Kassán kelt naplóbejegyzéséből tudunk. Az adatot, mely szerint a fejedelem „magát egy derék képíróval lerajzoltatta", a szakirodalom már korábban is Mányokival hozta összefüggésbe.

17 A festő feladata Rákóczi mellett megfelelve az udvari festő szokásos tevékenységének jobbára portréinak továbbmásolásából állhatott, amire