Jávor Anna szerk.: Buzási Enikő: Mányoki Ádám (1673–1757), Monográfia és ouvre-katalógus (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/2)

Előszó

lés okán - mondhatni a sorozat egészén belül - a legtöbb és legegyértelműbb Mányokira jellemző portréfestői megoldást és kézjegyet őrzi. Lange portréját, valamint Lochstádt hadnagy, Konrad Finck von Finkenstein altábornagy, Maupas kapitány és D'Oursal főhadnagy ábrázolását ezen túlmenően a változatos - okker, sárga, rózsaszín - árnyalatokkal és reflexfényekkel élénkített világosabb páncél azonos festésmódja és kolorisztikus igényessége szintén időben egymáshoz közel készült daraboknak mutatja. Formai és stiláris alapon a sorozatnak ezek közé a portréi közé sorolható Joachim Christian Treskow hadnagy arcképe, az a képmás, amely feltehetően még Puttkamer leírása előtt különvált a tisztigalériától, de amely a kompozíció és több részlet nagyfokú egyezése alapján véleményem szerint szintén az arcképsorozat egykori darabjának tartható (B. 314.). A kép festői kivitelezésben a sorozat ez idő tájt készült portréi közül elsősorban Treskow őrnagy arcképével mutat meggyőző azonosságokat. Az a megoldásbeli igényesség és kromatikus gazdagság, amely az előző csoportba tartozó portrék némelyikén a páncél részletében megfigyelhető, a sorozat következő, harmadik egységébe tartozó képek közül Printzen kapitány, valamint Finck von Finkenstein hadnagy képmásán még egyszer felbukkan (B. 256, 297.), azaz a képeknek egy olyan csoportjában, amelyben Mányoki elsősorban az arc meghatározóan élénk színezésével egy erőteljesebb festőiség megvalósítását kísérli meg. Itt történik az egyik leghatározottabb váltás a sorozaton belül, amelynek kapcsán mérlegelni lehet, hogy az idetartozó, valamint a festőileg innen levezethető további darabok vajon Mányoki munkájának tekinthetők-e. A váltás e csoportban elsősorban a teljes arcfelület színeinek élénkségére terjed ki, s egyúttal a formaképzés olyan nagyvonalú, lendületes megoldására, amely mindenképp egy új festői hatás megjelenését és maradó befolyását feltételezi. Hogy valóban egy külső impulzus nyomán bekövetkezett próbálkozásról, s nem egy új festőkéz megjelenéséről van szó, azt a sorozat korábbi darabjaival következetesen azonos részletfestés és modelláló ecsetrajz, valamint az arcrészek festői kibontásának, a különböző rétegek felvitelének mindvégig azonos technikája és igényessége támasztja alá. A sorozat egészének attribúciós kérdését érinti, hogy a formai és festői megoldásban némiképp eltérő egységeket bizonyos visszatérő festői azonosságok, kézjegyszerű jellemzők kapcsolják egymáshoz. így az utóbbi csoportba tartozó Finck von Finkenstein-arcképben például az erőteljes színhasználat mellett újból megjelenik az a fajta száraz, kissé szikkadt ecsetkezelés, ami a legkorábbiak közé sorolt Kahlenberg-, Bolius- és Gottscherportrékat is egyértelműen jellemzi. Ugyanakkor az előző csoporthoz kapcsolódó, s Mányoki kézjegyeit legegyértelműbben őrző Villadin-portré minden részletfinomsága mellett is az arc erőteljes rózsaszín színezésében már némiképp a következő csoportba tartozók erős ko17. Michael Schröck (1670-1706): Albrecht Friedrich brandenburgschwedti őrgróf, 1700 körül Stiftung Preußische Schlösser und Gärten Berlin-Brandenburg, Potsdam, Neues Palais lorizmusát előlegezi. Villadin hadnagy arcképének kézjegyszerű festői mozzanatai közül egy modelláló szerepű részlet külön figyelmet érdemel: arcfelületét apró barna, szürke, pirosas - festékfoltok, ecsetnyomok élénkítik, amelyek a sorozat egymástól más tekintetben különböző darabjain szintén megfigyelhetők. így a legkorábbiak között festett Kahlenberg-, a második egységben tárgyalt Lochstádt-arcképen, továbbá Schloßer hadnagy portréján (B. 304.), mely utóbbi az élénk arcszínek alapján különváló harmadik csoportba tartozik. Ez az udvari portréfestés ideáljának aligha megfelelő, különös festői szándék - színes ecsetnyomokkal tüntetni fel az arc apró „szépséghibáit" - nemcsak e sorozaton belül, de Mányoki egy 1714-re datált, szignált művén, Lipót anhalti herceg portréján is megjelenik (A. 84.). Az erőteljesebb színhasználattal jellemezhető harmadik csoportba az említett Printzen-, Schloßer- és Finck von Finkenstein-portrékon kívül Zickelschein zászlós, Gottburg kapitány és Christoph Treskow hadnagy képmása, a legújabban előkerült von Rohr-portré, valamint feltehetően Heseler von Hittenfühl zászlós, illetve Treskow adjutáns arcképei sorolhatók (B. 260, 265, 302, 311, 313, 322.). Portréikat a széles, lendületes ecsetjárás, nagy felületekkel létrehozott erőteljes plaszticitás mellett gondos részletkezelés is jellemzi. Az ecsetrajzzal ki-