Jávor Anna szerk.: Buzási Enikő: Mányoki Ádám (1673–1757), Monográfia és ouvre-katalógus (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/2)

Előszó

10. Mányoki Ádám: Luise Charlotte zu Wied-Neuwied grófné, 1704 Egykor német magántulajdonban (A. 168.) gén -, míg Weidemann Londonban, ahol Godfrey Kneller tanítványa volt.

9 Az angol udvari arckép befolyása a porosz udvarban elsősorban Weidemann tevékenysége révén jelent meg. Ő a Kneller festészetéből tanultakat egy meglehetősen szikár festői látásmóddal, képei szigorú szerkesztettségében, kemény formálásmódjában vitte tovább, ami jelentősen befolyásolta a porosz arcképfestés karakterét, s Weidemann udvari festői pozíciója révén egyfajta „porosz stílusnak" (Börsch-Supan) nevezhető arcképfestői ízlés kialakulásához vezetett.

10 Lényegében ugyanez mondható el Samuel Theodor Gericke portréfestői teljesítményéről is, még akkor is, ha néhány (1710-es években készült) művében a tárgyilagosság és elegancia szerencsés keverékével az udvari portré egy más minőségét sikerült létrehoznia.

11 Mányoki alább tárgyalt, Berlinben készült munkái szerint elsősorban e két utóbbi festő műveiből leszűrt tapasztalatokat hasznosította. Van azonban még egy kortárs, akinek jelenlétét és szinte alig ismert tevékenységét mindenképp figyelembe kell vennünk Mányoki első berlini tartózkodása idején már származása okán is. A pozsonyi születésű és 1698tól a berlini udvarban dolgozó Michael Schröckről van szó, akinek egyetlen szignált műve, Albrecht Friedrich brandenburg-schwedti őrgróf feltételezett portréja erőteljes, önálló karakterű, igényes portréstflust mutat.

12 Schröck 1706-os halálozási éve, valamint ismert művének festői jellege és színvonala - összevetve Mányoki munkáival - mindenesetre alátámasztja egy közvetlen kapcsolat lehetőségét, legalábbis az első években. A berlini évek legkorábbi művei, a Wied-Neuwied grófról és feleségéről 1704-ben készült két mellkép meglepő szemléleti és technikai frissességével, festői lendületével még meglehetősen független a berlini művészeti környezet fent vázolt tendenciáitól és szereplőitől. Mindazonáltal összetéveszthetetlenül egyéni ötvözete a Mányoki által addig megismert festői megoldásoknak (A. 167,168.). Közvetlenül tapasztalható ugyanis bennük Largilliére műveinek ismerete, ami a képek behízelgően tetszetős összhatásában, az egyszerű beállítást „kompozícióvá" szervező kellékek dekoratív kezelésében, vala-