Jávor Anna szerk.: Buzási Enikő: Mányoki Ádám (1673–1757), Monográfia és ouvre-katalógus (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/2)

Előszó

11. Mányoki Ádám: Heinrich Karl von Marwitz kapitány, 1706 Lappang (B. 290.) mint a technikai kivitelezésben, az arcformák lágy modellálásában érhető tetten. Mindazonáltal a Largilliéreféle reprezentatív minta inkább csak a képek „franciás megjelenésében" érvényesült. A grófnő kerek „babaarca", tágra nyílt szemei és lágyan formált szája az egyéni vonások mellett is határozott leszármazottja azoknak a tipizált arcoknak, amelyeket John Smith Kneller-művek után készült mezzotintóin láthatunk. Ugyanezt a forrást idézi a széles, lapos, fénylő fürtökbe rendezett haj is, amelynek „anyagszerűsége", formálásmódja a francia példáktól teljesen idegen, annál jellemzőbb viszont Smith grafikai megoldásaira, míg a férfi-párdarab dús, szálkásan festett allonge-parókája ismét a francia előzményekkel rokon. Az arcok gondosan, feszesen építkező plasztikájához a drapériák és a páncél megfestésében egy meglepően könnyed, spontán festőiség társul. Ennek eredetét talán a hannoveri udvarban Mányokit megelőzően működő, udvari festőként alkalmazott francia Noéi Jouvenet hátrahagyott műveinek hatásában kereshetjük.

13 Ez időből való másik munkája, egy ugyancsak 1704-re datált, szignált miniatűr portré a hasonló részletmegoldások mellett is némiképp visszafogottabb, s enynyiben jobban közelít az angol udvari arcképfelfogáshoz (A. 174.). A stílusigazodás, amely az előző portrépárhoz képest itt kissé határozottabban érvényesül, egyértelműbben utal arra, hogy Godfrey Kneller portréi - valószínűleg metszetközvetítéssel - ebben az időszakban jelentős hatással voltak Mányoki festészetére. A kompozíció és a megformálás eleganciája teszi kétségtelenül „franciássá" azt a legújabban felbukkant félalakos portrét, amely egy nemes ifjút mutat, mellpáncélban és sötétvörös kabátban (B. 324.). Az enyhe alulnézetből, alul kivilágosodó égháttér előtt ábrázolt fiatal férfi portréja elsősorban a méltóságteljes bemutatásban, a kép arisztokratikus eleganciájában különül el Mányoki eddig ismert korai portréitól. Még ha a francia példaképek valamely munkájának közvetlen inspirációját feltételezzük is, a kép oly mértékben kiérlelt és önálló megoldású, hogy hagyományos Mányoki-szerzősége csakis adatolt művekkel való összefüggései alapján volt elfogadható. A portré időben s festői-technikai megoldásában is a Wied-Neuwied-ábrázolások, valamint az alábbiakban tárgyalt tisztisorozat legkorábbi darabjai között helyezhető el, 1705 körüli datálással. A 19. században felújított és formailag egyes részein megerősített kép a tónusos, lágy arcformálásban, a könnyeden megoldott haj részletében, továbbá a vékony rétegben felvitt textilek néhol merészen áttetsző kezelésében a Wied-Neuwied házaspár 1704-ben készült portréival rokon, míg a szemek, az orr, az áll határozott vonalvezetése, plasztikai kialakítása a tisztigaléria 1706-ra tehető legkorábbi darabjainak, Bolius lelkész, valamint Kahlenberg és Kyau hadnagyok portréinak megoldását előlegezi. A most előkerült kép az elmondott jellemzőkben meggyőzően kötődik mindkét emlékcsoporthoz, s ugyanakkor olyan magas kvalitásról tanúskodik a festőnek erre a még mindig kevéssé ismert időszakára nézve, aminek „kikövetkeztetésére" az eddig előkerült művek alapján korábban aligha vállalkozhattunk. Ha a tanulóévek Hagedornnál emlegetett Largilliere-befolyását műben akarjuk tetten érni, akkor elsősorban ezt a képet kell példaként felmutatnunk. Wied-Neuwied gróf és felesége arcképeinek körébe sorolható az a lengyel öltözetű fiatal férfit ábrázoló kép is, amelynek szerzősége egyelőre adatokkal nem alátámasztható, de amelyet a fenti portrépárral összehasonlítva Mányoki korai berlini éveiben készült művének gondolok (B. 323.). Tény, hogy az ábrázolás - elsősorban képtípusként - meglehetősen társtalan a festőnek nemcsak ez időből, de későbbi évekből származó munkái között is. De minthogy Mányoki korai időszaka még mindig csak igen vázlatosan ismert, úgy vélem, hogy ez a tematikai különállás önmagában nem elegendő ok a kételyre akkor, amikor a kép a festői spontaneitás értelmezésében és alkalmazásában azonos gyökerű a WiedNeuwied házaspár portréival. Az előbbiekhez hasonlóan telt formájú arc kidolgozottsága és akkurátus fény-árnyék megoldása, valamint a dekoratív kellékek könnyedsége, oldottsága ugyanolyan divergenciában áll egymással, mint a Wied grófok portréin. Az egyediségre törekvő arcmegoldás ellenére kosztümös zsánernek mondható kép annyiban nem közömbös a Mányoki-élet-