Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

KATALÓGUS - I. FESTMÉNYEK ÉS FARAGVÁNYOK

tő, szemfényvesztő látszat) fogásait alkalmazta. A szögre akasztott, fehér és szürke színekkel festett (grisaille) dombormű megtévesztő hatását fokozzák a márványlap festett árnyékai a brokátháttéren, a sarkak töredezettsége és a hamis törésvonalak is, amelyeket sajnos az üveglemez valóságos repedései is gyarapítanák (ezért ragasztották az üveglapot rézlemezre ismeretien időpontban). A Jankovich-gyűjtemény átadási jegyzéke alapján a Nemzeti Múzeumban még Liotard műveként szereplő kép az Országos Képtár leltárába már 18-19. századi francia festő alkotásaként került, majd meghatározásának bizonytalansága fokozódott Pigler katalógusában, ahol „18-19. század, német vagy németalföldi" besorolást kapott. Liotard szerzőségének újrafelfedezése alig két évtizedes múltra tekint vissza, Renée Loche és Pierre Rosenberg jóvoltából. Liotard elsősorban képmásfestőként ismert, mellképei többségét pasztelltechnikával készítette. Emigráns francia hugenották gyermekeként Genfben született, de 21 éves korától 13 évig Párizsban élt és tanult, majd éveket töltött Itáliában, Firenzében, Rómában és Nápolyban; rendkívül egyszerű, éles megfigyelésről tanúskodó, élénk színezésű képmásaiban azonban távolságot tartott mind a francia portré nagy mestereitől, Rigaud-tól és Largilliere-től, mind az itáliai kortársak stílusától. Pályája során szinte állandóan utazott, Európa fővárosaiban, Párizsban, Londonban, Bécsben, Hágában keresve újabb és újabb megrendeléseket. 1738-tól hat évig élt Konstantinápolyban, ahol orientalista jeleneteket festett, s eközben maga is keleties külsőt öltött ruházatával és hosszú szakállviseletével, nagy feltűnést kelne az európai városokban. A forradalom előestéjén, a 70-es évektől egyre nehezebben talált portré-megrendeléseket, ekkor fordult érdeklődése eg)' újabb műfaj és technika felé, ekkor kezdte meg transparenceainak (áttetsző képeinek) festését, amelyeknek kevés ismert képviselője közé tartozik a budapesti festmény is. Ekkor kezdte meg a festészet szabályairól írott kézikönyvének ( Traité des principes et des règles de la peinture) fogalmazását is. Technikai újításával készült, áttetsző üvegképeiről 1771-ben történt elsőként említés, majd 1773-ban gyűjteményének londoni árverési katalógusa tartalmaz ilyen tételeket. 1778-ban Bécsből írott levelében is szól hasonló, Mária Teréziának felajánlott képekről, azzal a megjegyzéssel, hogy a vásár valószínűleg nem jön létre. Az említett művek közül ma csak a Mária Teréziáról, a budapesti trompe-l'oeil-höz hasonlóan kék háttérre függesztett profil-domborműként festett képmás ismert. Valószínű, hogy Liotard-nak sikerült néhány darabot Bécsben eladnia, és Jankovich - bár képvásárlásainak pontos forrásairól nincs adat - feltételezhetően közvetlenül vagy közvetve Bécsből vásárolta az üvegfestményt. A 18. századi francia festészetben a 30-as évektől egyre népszerűbbekké váltak a domborműveket ábrázoló trompe-l'oeil képek. 1732-ben Chardin is egy Duquesnoyrelief nyomán festett képével tűnt fel a Place Dauphin kiállításán, és ezt a műfajt képviseli egyik utolsó műve is, a Tél, amely Bouchardon domborművének festményváltozata 1777-ből (ROSENBERG, PIERRE: L'opéra compléta di Chardin. Milano 1983, 197. sz.). Chardin mellett Oudry, Vallayer Coster és Roland de la Porte, valamint számos kevésbé ismert művész is festett hasonló műveket, a festészeti és a szobrászati hatás egyesítésének szándékával. Liotard tehát a korában divatos műfaj fonalát vette fel a virtuóz tudással megfestett budapesti képen, amelynek életörömet sugárzó jelenete Duquesnoy domborműveire emlékeztet. Minthogy a 17. századi mestert szívesen utánozták a 18. században is, stílusa alapján közvetlen inspirációs forrását 18. századi követőknek, illetve utánzóknak, talán Clodion körének munkájában tételezi fel Loche és Rosenberg. Liotard gyűjteményének 1773-as londoni árverési katalógusa három „decepcio visus"-ként említett tételt tartalmaz. Kapcsolatba hozták ezzel a csoporttal azt az 1771-ből datált, selyemalapra festett trompe-l'oeil-t is, amely két reliefét és két rajzot ábrázol (New York, Institute of Art; vö. LOCHE, RENÉE-ROETHLISBERGER, MARCEL: L'opéra compléta di Liotard. Milano 1978, 283. sz.). Logikus feltételezés, hogy a budapesti kép is ezzel az 1771-1772 körűire datált csoporttal egy időben készülhetett, és a Mária Teréziának felajánlott képek csoportjába tartozhatott, amelyeknek tárgyáról nem maradt fenn adat. Sz. Á. Ligeti 1870, 122., 130. sz.; OK 1897, 834. sz.; Peregriny 1909, 439, 500, 837; Pigler 1967, 491; LOCHE, RENÉE-ROSENBERG, PIERRE: Une «transparence» de Jean-Etienne Liotard au Musée des Beaux-Arts de Budapest. In: Genava N. S. 31 (1983), 63-66; LOCHE, RENÉE-ROSENBERG, PIERRE: Jean-Etienne Liotard zománcfestménye a budapesti Szépművészeti Múzeumban. In: BMH 62-63 (1984), 119-124. 37. Mária és gyermeke kijelöli Szent Lászlónak a nagyváradi székesegyház helyét 1782 Josef Caspar Bachman Vászon, olaj; 63 x 47 cm Jelezve jobbra lent: „J. Caspar Bachman Pinxit 11. Dec. 1782." Jankovich Miklós első gyűjteményéből. Inv. Imag., 8. sz.: „Sancti Ladislai regis, ecclesiam Varadiensem fiindantis, effigies recentioris operis. Cum circumferentia lignea inaurata." 1905-ben került át az OK-ba, onnét 1906-ban a SzM-ba, majd a RMGy anyagával 1973-ban a MNG-ba. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Régi Magyar Gyűjtemény, ltsz.: 3136 A kép a nagyváradi barokk székesegyház Vinzenz Fischer által 1778-ban, Bécsben festett egyik mellékoltárképének kisméretű másolata. Mesterének ez az egyetlen eddig ismert műve. Bachman neve itteni szignatúráján kívül még