Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

KATALÓGUS - I. FESTMÉNYEK ÉS FARAGVÁNYOK

2 9 (1677-1678, 1680) és a francia udvarban (1678-1680) tartózkodott követként. 1682-től Thököly Imre titkára, majd fejedelmi kancellárja, s annak fogságba esése után is híve maradt. 1688-ban ő győzte meg Zrínyi Ilonát Munkács várának feladásáról. Ezt követően császárpárti lett; hadititkárként, majd Caraffa császári tábornok tanácsosaként működött, főként Erdélyben. Grafikus portréját nem ismerjük, s a Történelmi Képcsarnok gyűjteményében ez az egyetlen festményarcképe. A térdkép-formátum, az öltözék, a beállítás (az asztalra támaszkodik), a drapéria: mind az ősgaléria-portrék hagyományos kellékei. Stílusában sem igen tér el ezektől a festmény; az arcmás pontosságra törekszik, az ábrázolás reprezentativitása a gazdagon díszített öltözék részletes bemutatásának köszönhető. B. B. MTKCs 1894, 74; MTKCs 1907, 34; Peregriny 1909, 442, 561, 856; MTKCs 1922, 23., 203. sz. 30. Sigfried Kollonich képmása 17. század (?) Vászon, olaj; 65,5 x 44 cm Jankovich Miklós első gyűjteményéből. Inv. Imag., 6. sz.: „Sigefridi Kollonits, Capitanei partium Tibiscanarum, effigies super tela picta; cum circumferentia lignea inaurata." Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok, ltsz.: 37 Sigfried Kollonich a császári hadsereg tábornoka volt, délszláv katonacsaládból származott. 1593-tól részt vett a 15 éves háborúban; 1598-ban kapott magyar honosságot. 1601-ben lett lovassági ezredes, majd 1604-ben generális. Érsekújvár várának kapitánya, majd alsó-magyarországi főkapitány lett, harcolt Bocskai István seregei ellen. I. Rudolf 1607-ben a magyar rendek tiltakozása ellenére felső-magyarországi főkapitánnyá nevezte ki; három év múlva azonban leváltották. 1614-ben bajvívásért haditörvényszék elé állították, és csaknem egy évig Bécsben raboskodott büntetésképpen. 1616-ban ismét elítélték: börtönbüntetés és jószágainak elvesztése sújtotta. 1620-ban szabadult, de javait csak két év múlva kapta vissza. A meglehetősen ellentmondásos személyiségű hadvezér arcmását e festmény mellett számos grafika is megörökítette. A Történelmi Képcsarnok gyűjteményében található lapokat összehasonlítva a festménnyel az utóbbi nem sok hasonlóságot mutat az egykorú rézkarcokkal. A Történelmi Képcsarnok első kiállításán már szerepelt az a lovas portré (papír, rézmetszet; 18,5 x 13 cm; TKCs, ltsz.: 2560), amelynek készítője nem azonosítható biztosan (talán Eberhard Kieser), de a felirat alapján az ábrázolás 1604 után keletkezhetett. Ez annál valószínűbb, mivel az arcvonások Egidius Sadeler 1607-es mellképét másolják, amely kétségtelenül a legjobb színvonalú portré Kollonichról (papír, rézkarc; 26 x 17,2 cm; TKCs, ltsz.: 2561). A mellkép alapján megállapítható, hogy az ábrázolt testes, középkorú férfi, hátrafésült sötét hajjal, bajuszt és terebélyes szakállt visel. Széles arcával, világos szemével nem hasonlít a festmény sötét szemű, erős szemöldökű, szikár, borotvált arcú férfiportréjára, akinek fehér haja parókára emlékeztet. A festményen látható figurával talán leginkább rokon Johann Sibmacher Dominicus Custos rajza után készített rézkarca (OERTEL, HIERONYMUS-MEYER, MARTIN: Ortelius redivivus und continuatus, oder der Ungarischen Kriegs-Empörungen historische Beschreibung ... Nürnberg 1665, 332-333. lapjai közötti illusztráció; papír, rézkarc; 16 x 13 cm; TKCs, ltsz.: 2563), amely ugyancsak mellkép, s az ábrázolt itt fiatalabb, soványabb, bár hasonlóképpen bajuszt és szakállt visel. Öltözéke némi hasonlóságot mutat a festményével; mellvértje fölött fehér, csipkés szegélyű gallér látszik, a festményen ez dús fehér nyakfodor, ugyancsak páncél fölött. A festmény 1868-tól szerepelt az Altalános Képtár kiállításán, majd a Történelmi Képcsarnok állandó tárlatain. Bár az 1894-es katalógus 17. századinak tartja, a műtárgyleíró kartonon egy évszázaddal korábbi datálás szerepel. A kép valószínűleg legkorábban a 18. század második felében, végén keletkezhetett; stílusjegyei is ezt valószínűsítik, bár a portré jellemábrázolásra való törekvését, az arcvonások karaktert érzékeltető modellálását tekintetbe véve akár később is festhették. B. B. Ligeti 1870, 9., 2. sz.; MTKCs 1894, 34; MTKCs 1907, 23; Peregriny 1909, 442, 559, 856.