Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

KATALÓGUS - I. FESTMÉNYEK ÉS FARAGVÁNYOK

Kishont megyei műveket említ - hogyan egyeztethető össze Radocsay következtetése. A művészettörténeti szakirodalomban a képek fő jellemvonásaként elemzett perspektivikus ábrázolásra való törekvés a Szent Márton miséjét bemutató festményen jelenik meg a leghangsúiyosabban. Azon széles körben ismert ábrázolásokkal tart rokonságot, ahol a festők a perspektivikus térérzetet a kisebb, zárt építészeti terek megnyitásával - nyitott ajtókkal, ablakokkal, melyeken át a távolba nyílik kilátás -, egyes ábrázolt tárgyak tömegének hangsúlyozásával, azok határozott térbe állításával teremtették meg. Éppen ez a sajátosság azonban az, amely a közvetlen művészeti hatások feltételezése előtt óvatosságra int. Ezt a térszerkesztési modellt ugyanis a korban közismert grafikai lapok akár egymástól távoli területekre is közvetítették. A misekompozíció három oldalról egymással tompaszöget bezáró falakkal határolt tere, melybe egy boltíven keresztül láthatunk be, és melyet mindhárom oldalán ajtó vagy ablak nyit meg, ES mester metszeteiről jól ismert (pl. L. 8, L. 74). Ugyanilyen gyakran előforduló elemek a képsíkhoz képest ferdén beállított, felülnézetben ábrázolt bútorok, oltárok, olvasópultok, melyeken a felszerelési tárgyakat valósághűségre törekvő pontossággal ábrázolták (pl. L. 61). A Jankovich-gyóíjteményből származó képek azonban ezen általános jellemzőkön túl közelebbi hasonlóságot is elárulnak Michael Pacher körével, a vele kapcsolatban álló, vagy kisebb-nagyobb mértékben hatása alá kerülő mesterekkel. A fent leírt térszerkezettel találkozunk a großgmaini mesternek a tizenkét éves Jézust a templomban bemutató képén és a Mária halálát ábrázolón (Großgmain, plébániatemplom, 1499), ahol nemcsak a ferdén beállított, hangsúlyos ág}' térszervező erejét érezhetjük hasonlónak, hanem a használati tárgyak, az edények aprólékos, természethűségre törekvő megfestését is. Michael Pachernek az újabban Szent Sigisbertus látomásaként meghatározott képe (Egyházatyák oltára, München, Alte Pinakothek; az új ikonográfiái meghatározást 1.: Pacher 1998, 176), vagy a korábbi, Becket Tamás meggyilkolását bemutató idézhető a Szent Márton miséje-jelenet analógiájaként (oltárszárny, esetleg predella részlete, 1470-1480; Graz, Steiermärkisches Landesmuseum Joanneum, ltsz.: 326, 327; vö. Biedermann 1982, 25. sz.). A cselekményt templombelsőben, hangsúlyos tömegű, erőteljes árnyékot vető oltármenza előtt ábrázolták a festők, a grazi képen a diagonális beállítás is emlékeztet a budapestire. Mindkét táblán egy nyitott ajtón át kilátás nyílik a szabadba, ahol a szemet kanyargó út, fasor, hegyek vezetik a messzeségbe. A tájban megjelennek a Jankovich-táblák festője által is kedvelt, apró, egy színnel festett alakok. A Szent Sigisbertushoz leszálló, monstranciát tartó, nag}' szárnyakkal, gazdagon redőzött, lebegő drapériával megfestett angyal is rokona a Szent Márton-táblán szereplőnek. És még egy, talán a legközelebbi analógia: az uttenheimi mester Szent Ágoston miséjét ábrázoló képe (Szent Ágoston-oltár, 1482-1485; Neustift, Augustiner-Chorherrenstift, Pinakothek; vö. Pacher 1998, 15. sz.). A térszerkezet Pacher müncheni kompozícióját követi. A budapesti képpel azonban az ábrázolt történés és az alakok hasonlósága alapján állítható közvetlenül párhuzamba; mindkét tábla az Úrfelmutatás pillanatát örökíti meg, azt, amikor a szent két kézzel magasba emeli az ostyát. A két szent öltözete szinte azonos, megjelennek a leszálló angyalok, és a térdelő, hosszú gyertyagyújtót tartó ministráns is. Hasonlít egymásra a két szent profilban ábrázolt, felfelé fordított, tonzúrás feje, az arcok és azok modellálása is. (A neustifü képen az Úrfelmutatás pillanatának ábrázolása csak egy részlet, mely a kép előterében ülő alakok mögött játszódik.) A budapesti Szent Miklós-tábla belső oldalán finom érzékkel megfestett tájháttér elemzése is ebbe a stiláris körbe vezet. Pacher St. Wolfgang-i oltárának egy képe (1479-1481), a Templomépítés kínálja, a legjobb összehasonlítási lehetőséget. A kanyargó folyó apró hullámokat vető, a fényt visszatükröző vízfelülete a vízen úszó kacsákkal, hajókkal, a parton ábrázolt állatok, a különös alakú, kopasz sziklák és a növényzet, a lombos facsoportok, valamint a különálló, vékony törzsű fák mind az azonos körből való eredetről tanúskodnak. (Manfred Koller ebben a „tájképben" az Abersee keleti végének ábrázolását ismerte fel, mely elsősorban a képen látható, jellegzetes formájú sziklák alapján azonosítható: KOLLER, MANFRED: Der Flügelaltar von Michael Pacher in St. Wolfgang. Wien-Köln-Weimar 1998, 32.) A Szent Miklós kíséretében látható figurák arca, öltözete, a hivalkodó turbánok, kalapok, a szakáilak és hajak puha felülete megint más Pacher-művekre emlékeztet. Példaként idézhető az Eretnek tanok megdöntése-jelenet az Egyházatyák oltárán. Ezek azonban ismét azok a részletek, amelyek a metszetek közvetítő szerepének köszönhetően a kor festészetének közismert motívumai voltak. ES mester repertoárjában mind a turbános, szakállas fejek (L. 162), mind a félig háttal forduló, rövid ruhát viselő, kalapos alakok (L. 161) grafikai mintái jól ismertek. Összefoglalva megállapítható tehát, hogy a Jankovichgyűjteményből származó négy kép mestere a hatvanas -hetvenes évek óta forgalomban levő metszetek felhasználásával, a nyolcvanas évek Michael Pacher és Salzburg körül összpontosuló festészetének hatása alatt vagy azzal párhuzamos módon alakította ki a magyar emlékanyagban társtalan stílusát, s alkotta e körben kvalitását tekintve is egyedülálló műveit. P. Gy. Pulszky 1888, 25., 183. sz,; OK 1897, 183. sz.; Térey 1906, 8-9., 14, 18. sz.; Peregriny 1909, 451, 478, 664, 679, 825, 881; Térey 1924, 96-97; Fenyő-Gentbon 1928, 75-76; GENTHON ISTVÁN: Régi magyar festőművészet. Vác 1932, 92-93; GENTHON ISTVÁN: Középkori magyar festészet. Budapest 1948, 10; Radocsay 1955, 130, 327; L'art médiéval en Hongrie de l'an 1000 à 1526. (Kiáll, kat., Musée d'Etnographie) Neuchâtel 1965, 13, 14. sz.;