Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)
KATALÓGUS - I. FESTMÉNYEK ÉS FARAGVÁNYOK
6c A másik belső kép témája ugyancsak csodás esemény, mely a szent és a földön kívüli szféra kapcsolatát igazolja: a püspöki ornátusban megjelenő szent feltámasztja a földből kiemelkedő, imádkozó halottakat. Az ikonográfiái meghatározás kissé bizonytalan. Szent Miklós legendájának igen gyakran ábrázolt részlete az igazságtalan bíró által elítélt három ártadan ember megmentése. A Jankovichgyűjteményből származó tábla azonban nem ezt a történetet ábrázolja. Az ilyen témájú képeken ugyanis a szent mindenhol a kardját suhintó hóhért állítja meg, megakadályozva így a kivégzést. A legenda egyetlen olyan történetet beszél el, amelyben Szent Miklós három ifjút feltámaszt: egy kapzsi vendéglős ölte meg őket, és besózva, hordóban tartotta holttestüket. Szent Miklós megjelent a vendéglős házánál, életre keltette és megkeresztelte az ifjakat. A képi ábrázolás azonban nem ad elég támpontot e különös legendarészlettel való azonosításhoz. A jelenet biztosan megfogható értelme azonban nyilván a szent alakján keresztül megjelenő csodás erők működésének bizonyítása. Tartalmi párhuzama tehát a Szent Márton albengai miséjét ábrázoló táblának, egyértelműen az oltár belső oldalának tematikai egységéhez tartozik. Kérdéses azonban, hog}' a többi, ismeretlen festményen ez a tematika hogyan folytatódott, miként teljesedett ki. A két, mindkét oldalán festett táblát - a köztük levő szoros kapcsolatot nem említve, egymástól függetlenül először Peregriny János sorolta az Observatióra hivatkozva a Jankovich-g)áíjteménybe. Sem az Országos Képtár, sem a Szépművészeti Múzeum katalógusaiban nem szerepel ez az adat, az oltárszárnyak származási helyeként a lajstromok a Nemzeti Múzeumot jelölték meg. Minthogy 6d a két oltárszárny nem egyszerre került az Országos Képtárba, összetartozásukra a szerzők nehezen is figyelhettek volna fel. Annál is inkább, mert a Szent Miklós legendáját ábrázoló oltárszárny - eleinte az „ónémet iskolához" sorolva, később magyarországi mester műveként meghatározva - 1876-tól ugyan folyamatosan szerepelt a kiállításokon, a Szent Márton-táblát azonban 1906-ig nem mutatták be. A képek együvé tartozása csak azt követően vált nyilvánvalóvá, hog}' azok a Szépművészeti Múzeum új kiállításának első termében együtt voltak láthatók. Első részletes elemzésük Fenyő Iván és Genthon István 1928-ban megjelent cikkében olvasható. Ok ismerték fel, hogy a két, mindkét oldalán festett tábla egy oltáregyüttes része lehetett, amit az azonos méretek mellett stíluskritikai megfigyelésekkel is bizonyítottak, és immár helyesen írták le a hétköznapi és az ünnepi oldalhoz tartozó ábrázolásokat is. A képeknek a Jankovich-gyűjteményből való származását magyarázatot és hivatkozást nem igénylő tényként kezelték, ahogy ezt a későbbi szakirodalom is mindmáig tette. Genthon pedig már ebből kiindulva arra hívta fel a figyelmet, hog)' a képek származása sajnos ismeretlen, nyomuk csak e műgyűjteményig követhető vissza. A problémát Radocsay Dénes vetette fel újra, és - tisztán stíluskritikai elemzésre támaszkodva - megoldási javaslattal is élt: minthogy a képek emlékanyagunkban társtalanok, sem a felsőmagyarországi, sem az erdélyi iskolák emlékei közé nem illeszthetők, sem az osztrák, sem a német festészet körébe nem sorolhatók, eredetüket csak a Dunántúlon vagy az ország középső részén kereshetjük. Kérdés azonban, hogy az Observ atiônak az össze nem írt táblák provenienciájára vonatkozó megállapításával - mely lőcsei, kassai, gömöri,
