Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

növényi, mind figurális része arányos és elegáns. A fegyverpár karcsúbb, mint az előzőek, ennek oka, hogy az elsütő szerkezet a fejlettebb, megbízhatóbb és kisebb helyet igénylő kovás megoldással készült. Töltővesszeje végén öntött majomfigura található - ez a szobrászkodás majd hamarosan megszűnik. A sárkányos pisztolypár ugyancsak bresciai, de későbbi, feltehetően 1680 körüli (Inv. Arm., 29,30. sz.). A cső jelzése „GIRONIMO MUTTO", azaz Jeronimo Mutto készítette, aki 1670 és 1700 között dolgozott a lombard városban, a vésett lakatlemezen jelezte magát a fegyverformát megadó Francesco Garatti, aki valamivel korábban, 1660-1685 táján működött. Az előző fegyverhez képest lényeges változás figyelhető meg, jóllehet a kovás szerkezet és a tűzerő nagyjából azonos volt. Az újdonság az, hogy e pisztoly lényegesen, tíz centiméterrel rövidebb a fentinél, amely elsősorban a kurtább markolatnak tudható be. Fogása ezzel a rövidítéssel nem romlott, hanem javult, azáltal, hogy a csőhöz képest meredekebb szöget zár be. A pisztoly elindul későbbi, kényelmes, megbízhatóbban gyilkoló, ma is használatos formája felé. A cső bordázott, a díszítés gazdagsága megmaradt, a markolatkupak sárkányokkal díszes, a sátorvason kisebb, ugyanilyen, de még növényi dísszel is gazdagított vésetek találhatók. Egyébként a német pisztolypárok állták a versenyt az itáliaival, bár azokhoz képest gyakran kissé túldíszítettek. Egy „BONGARDE A DÜSSELDORF" jelzésű 1700-as években készült fegyverremek például ékkövekkel dúsan kirakott, hableányok által tartott címer van a markolatgerincen, mely szintén drágaköves díszű (Inv. Arm., 25, 26. sz.). Több balkáni török pisztolypár is gazdagítja a gyűjteményt. Kivitel dolgában nem maradnak le a nyugati darabok mögött, s markolatuk általában recézettebb, jobban tapad a kézbe, a meredekebb szögű markolat általános. Általában nagyobb öblűek, mint az európaiak, csövük sima furatú, a vont csövet később veszik át. Öntött részeik precízek és szépen díszítettek (Inv. Arm., 19, 20, 27, 28. sz.). A kevés puska között nem nehéz megtalálni a legjobbat, anynyira jobb a többinél. Magyar történelmi vonatkozása is van, ámbár csövét külföldön, valószínűleg Türingiában készítették; a fegyver e részén lévő 1526-os szám elfogadható a készítés esztendejének. Teljes felületét gazdag díszítés borítja: fehér és csontlemezes berakások, valamint vadászjelenetes rézveretek. Tusáján Győr ostromának jelenete, az ágyazat alján török basa és vitézek, Justitia alakja és egy ütközet képe. A „Győri puska" csöve kivételével magyar készítmény, és a hazai puskaművesség magas színvonalát igazolja (Inv. Arm., 15. sz.). Talán meglepő, hogy Győr 1598-as visszavívása után mintegy 30 évvel még mindig ennyire foglalkoztatta az embereket a nevezetes esemény. Az igazság az, hogy még ennél is jóval tovább, a 18. század végéig feltétlenül, amikor a nevezetes nap évfordulóján felvonulást tartott a város német és magyar lakossága, ki-ki a maga zászlai alatt, a maga nemzetiségéből való hadvezérének arcképével (Pálffy Miklós és Adolf Schwarzenberg). A hadi öltözékek végtelen sokféleségéből főképpen egy sodronying hívja fel magára a figyelmet. Ezt sűrű ezüstsodronyra erősített boglárok, kisebb és nagyobb csillagokként, napokként és félholdakként ékesítik (az égitest-motívumok aranyozottak). A nyakrészt, melyet kis túlzással gallérnak mondhatunk, ékköves boglársor övezi, ezek ismét csak az égitesteket formázzák. Több helyütt is mint II. Rákóczi Ferenc sodronyingét említik, a sodronying azonban egyértelműen a 17. század közepén készült, s természetesen I. vagy II. Rákóczi Györgyé lehetett. Ettől még lehetett a vezérlő fejedelem tulajdona is, biztosak lehetünk azonban abban, hogy az idejét múlt védőöltözetet soha nem húzta magára, katonai bizonyára nem vették volna tőle jó néven. Még egy pár katonai szandált említünk, mely Torna várából való (ltsz.: App. Jank. 255, 256). Az öltözéknek is, a fegyverzetnek is kiegészítője volt a tölténytartó táska. A Jankovich-gyűjteményben egy példányát inkább doboznak nevezhetjük, ezüstből készült, igen szép ötvösmunka (Inv. Arm., 139. sz.), díszítése fonott hálót utánoz. Egy másik, szintén nem érdektelen tölténytartóval együtt (Inv. Arm., 140. sz.) Siklóson került elő. Mindkettő a 18. században készült. A kor fegyvergyűjteményeiről nem célszerű összefoglalót adni, minthogy azok száma megegyezett a nemesség gazdag részének számával, egyszóval úgysem lehetne a dolog végére járni. Amennyire lehetett, az ötvösségnél kitértünk egyre s másra. S végül egy bámulatos augsburgi darab, egy hangszer, Brandenburgi Katalin virginálja. E mestermű belső lemezén az 1617es évszám szerepel, a készítés éve (ltsz.: App. lank. 243). Díszítésének nagy része zománcozott és aranyozott ezüstlemezekből áll, igen sok figurális elemmel. A fedélen kívül a szabad művészetek színes zománcos alakjai láthatóak, a belső oldalon a négy érzék allegóriája, a billentyűk felett pedig bibliai jelentek s egy latin nyelvű felirat: „OMNIS SPIRITUS LAUDET DOMINUM - SIC TRANSIT GLORIA MUNDI". A két közhelyszerű félmondat egyszerre utal a tulajdonos vallásosságára és a kor vanitas-hangulatok iránti mély fogékonyságára. Ébenfa berakása, elefántcsont billentyűzete és egyéb díszítése teljes összhangban áll fémdekorációjával. Brandenburgi Katalin távozása után Erdélyben maradt a Bethlen család tulajdonában, majd a debreceni vásárban Stern Márk pozsonyi ékszerész vásárolta lankovich részére. Kivételes dolog, alig érthető, hogy e nagyszerű mü e viszontagságos körülmények között fennmaradt, és hogy Jankovich egyik ügynöke éppen jókor járt Debrecenben. S ráadásul még azt is mondhatjuk, hogy állapota egészen jó. Vakszerencse. Jankovich rendkívül gazdag gyűjteményei sem terjedhettek ki mindenre. Teljesítménye így is szinte emberfeletti. Nem csalódásunknak adunk hangot, hanem csak tényszerűen megállapítjuk, hogy bizonyos tárgytípusokra Jankovich nem tartott igényt. Nem voltak például textilneműi. Az még hagyján, hogy nem voltak szőnyegei, hiszen ezek gyűjtése nem volt általánosan elterjedt, és a vele kapcsolatos tudományos felkészültség nem tartott sehol. (Ennek ellenére főleg Erdélyben bőségesen akadtak keleti szőnyegek, s használatuk a királyi Magyarországon is általánosnak volt tekinthető - érdekes módon többnyire asztalterítőként.) Nehezebben érthető azonban a képes és a címeres kárpitok, történelmi személyek viseletanyaga, a hadi és ünnepi zászlók, mint pregnáns történelmi relikviák, adott esetben históriai elbeszélő műfajok iránti közönye. írásaiban sincs nyoma, hogy effélék iránt vágyott, csak éppen nem tudott volna valamiért szerezni közülük. Azt, hogy technikai dolgok iránt nem érdeklődött, az igazán nem vethető a szemére. Igaz, látott ilyeneket, hiszen a köréhez tartozó báró Brüdern lózsef (1774-1834) szenvedélyes anglomán lévén, gőzgép- és vasútmodelleket tartott, tudományos szemléltető eszközöket és más efféléket. Brudernen kívül azonban más ilyenek gyűjtéséről egyébként sem tudunk. Epilógus Jankovich nagyszerű művek sorából összehozott anyaga, a Nemzeti Múzeum és a Széchényi Könyvtár alapgyűjteménye, mint láthattuk, nem a véletien műveként állt egybe. Nem szólva az anyagi áldozatról, tiszta fej és hatalmas tudás is kellett hozzá. Aligha vitás, hogy a Nemzeti Múzeum valódi megalapítója Jankovich Miklós, hiszen a Széchényi-féle alapvetés - megadva