Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

neki a legnagyobb tiszteletet - sokkal szűkebb művelődési mezőre terjed ki: könyvtár és nem több. Jankovich gyűjteménye könyvtár, levéltár és múzeum egyszerre, s a múzeumra jellemző tárgyak tömegéből áll, s nem csupán történelem az, amit közvetít, hanem művészet és tudomány is. A köznemes - a magyar polgár őspéldánya - a maga aránytalanul kisebb vagyonából a köz részére, múzeumi célra sokkal többet hozott létre, mint főnemességünk együtt. Ebből ered a Jankovich írásaiból mindig enyhén érződő halvány sértettséget is sejttető öntudat. Valóban mellőzték már életében is, hiszen nála méltóbb nemzeti múzeumi igazgatót képzelni sem lehetett volna, hozzá képest Kubinyi tulajdonképpen műkedvelő volt és csupáncsak hivatalnok. Egyáltalán nem meglepő ezek után, hogy Jankovichot igyekeztek elfelejteni, a nagyjainkkal szembeni általános háládanság jegyében. Nem csoda: Jankovich nem volt képes látványosan kiállni az országgyűlés elé, és tógásan meghirdetni a nemzet kulturális felemelését, nem mondta, „csak" tette. Szerepe e két intézményen kívül igen jelentős a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Színház létesítésében is, sőt legjelentősebb tudományos folyóirataink egyike (a Tudományos Gyűjtemény) sem nélkülözhette támogatását és személyes részvételét. Fontos munkát végzett népdalszövegek összegyűjtésével is, s amennyire morcos személyiségétől tellett, élesztője volt a kulturális és tudományos közéletnek. Végrendeletében, mely 1844. január 24-én kelt, felsorolja akkori és korábbi szempontjait, méghozzá egy olyan többszörösen összetett körmondatban, mely még az ilyesben módfelett jártas 19. századnak is különös dicsőségére válik; önmagában is műremek: „Országunk Nádora, Legkegyelmesebb Uram! Elaggott korom miatt mind inkább érezvén közeledni azon időpontot, mellyben az örök végzésnél fogva földi pályámat nekem is mint emberi teremtménynek lefutnia kelletik: mi előtt azonban e bizonytalan idő reám érkeznék s édes Magyar hazámnak - azon hazának melynek hajdankori dicsőségét tanúsító emlékek öszvegyűj résére ifjúságomtól fogva erőmet, pénzemet feláldozván, hogy hű fia lépjek le földi pályámról, kötelességemnek tartottam Cs. Kir. Fő Herczegséged iránt szünet nélkül viseltetett hódoló mély tiszteletem jeléül adott szavamat kiváltani, s legmélylyebb alázattal esedezni az iránt, hogy miután a kegyes alapítványi Jogok Igazgatójával - Királyi Felséged - és Hazám Karai és Rendéi rendelete következtében drágaságaim - archeológiai ritkaságaim - régiségeim - könyveim és irodalmi nevezetes nagy gyűjteményeim iránt kötött egyeségben azt ajánlottam, hogy még ezentúl is ön szorgalmam - tudományi és régiségek ösmeretében gyakorlott belátásom szerint tőlem beszerzendő olyas ritkaságokat, melyek az első gyűjteményem kipótolásához, gyarapításához illendők nálam öszvegyűlnének (szorgalmaim, fáradságaim méltánlása, és költségeim megtérítése mellett) hazám nemzeti Museumának kívánnám által engedni, azólta pedig ismét nem csak irodalmi, vagy is könyv, írások, okiratok, hanem sok arany, ezüst és egyéb drágaságok - régiségek - mindennemű archeológiai hazánkban találtatott, s előttünk lefolyt hajdankor és nemzetünket illető ritkaságok, melyeket itt a ./. alatti Lajstromomban csak általjánosan, s egyedül mutatólag említettem, de nagy fáradságommal egynehány ezer számokon túl szaporítottam, már nevezetes áldozatomban került - újra ismét egy gyűjteményt alakítottam - s egyedüli óhajtásom lenne, hogy az nemzetem számára, és dicsőségére együtt fenntartasson, legmélyebben leborulva esedezek, méltóztassék Cs. Kir. Fő Herczegséged a sírhoz közelítő egy hű hazafinak utolsó kérelmét irgalmasan meghallgatván kegyesen megrendelni: hogy itt érdeklett második gyűjteményem megvizsgáltatván, a magyar nemzeti Museum, s ez által kedves hazám számára megszereztetvén tudományos fáradozásomnak érdemlett jutalmát nyerhessem, s elvehessem, és így a régiségeim, és drága ritkaságaim az enyészettől, vagy netalán tán külföldre leendő kiviteltől is megmentetvén, hazájáért mindenkor buzgó személyemnek nyugodtan sírban leszállani szerencséje lehessen. E kérésem az Cs. Kir. Fenséges Uram! melynek teljesedését még a földi pályám elhagyása előtt látni forró óhajtásom - ez adna vigasztalást utolsó napjaimban, s nyugtatna meg engem arra nézve, hogy nem siker nélkül fáradoztam, dicső nemzetem egykori fényének feldicsőítésében. A Mindenható adjon Cs. Kir. Fő Herczegségednek és ditső Fenséges Családjának hosszú életet adjon erőt - adjon folytoni - állhatatos öregbedést, jeles tetteinek nemzetünknek untalanná nagyobbra teremtésére, valamint is nálunk Magyaroknál soha el nem hervadható fölséges iparjaink ditsőséges sikeresítésére, alázattal esedezvén, hogy magas kegyelmében tartsa meg legmélyebb tisztelőjét Császári Királyi Fő Herczegségednek Pest Januarius 24. napján 1844 Legalázatosabb szolgáját W. Id. lankovich Miklóst" Különös módon Jankovich már ekkor látta, hogy a magyar műkincsek külföldre vitele a legfőbb gond, amit csak a műgyűjtés útján lehet elkerülni. Azokban az időkben, amikor semmiféle nyilvántartás nem létezett, nem is létezhetett, amikor nem volt olyan könyvkiadás és kommunikáció, amely a hazai műtárgyak és könyvek állományát akár csak érintőlegesen is fel tudta volna dolgozni, vadasi Jankovich Miklós világosan át tudta tekinteni Magyarország és Erdély tárgyi örökségét. Ugyan mire jutottunk volna, ha legalább időnként nem lettek volna ilyen különös embereink? Vélhetően itt állnánk üres kézzel, szellemileg Európa perifériáján.Aachen, Hans von 17., 19, 22. sz.