Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

előre nem köthető. A gyűjtemény nagy értéket azonban nem ezek, hanem a 15 darab nagy ezüstserleg és kancsó jelentette. A legkorábbi köztük egy nürnbergi IE mesterjegyes serleg, rajta Rákóczi László és Bánffy Erzsébet vésett monogramjával. E darab egy kettősserleg fele volt, a másik tag elveszett. Teste igen szépen gravírozott. Megmaradt egy ép kettősserleg is, 1585 kö­rül készült Augsburgban, gazdag plasztikus dísszel. Ezek Rákó­czi Lászlóéi voltak, míg egy másik nagy födeles serleg származá­sáról semmit nem tudunk. Valamikor az 1620-as években ké­szült, talpa harang alakú, az egész edény különféle mesés és léte­ző tengeri lényektől hemzseg, ami talán összefügg a serleg tulaj­donosával. Homályban maradt származása esetleg arra vallhat, hog)' vásárolt darab, s magyar családokkal nincs közveden kap­csolata. Tetején római harcos áll. Ugyancsak korai barokk stílus­jegyek figyelhetők meg Gabriel Schmidt augsburgi ötvös ana­nászserlegén, melynek talpa harang alakú, a fedélcsúcsán egy vá­zaidomú gombbal. Feloldatlan „P" mesterjegye van annak a nagyméretű augsburgi fedeles serlegnek, amely a 17. század el­ső felében készült, ezen immár a teljes barokk ötvös-ornamenti­ka megjelenik: talpán vadászjelenet, gazdag gyümölcskötegek, csigás fülkagylódíszek. Rákóczi László tulajdonából származik. Az Erdődy-kincstár hét hatalmas díszserlege kétségtelenül a tár­ház legnagyobb mutatványa. A serlegek lózsef történetéből vett jeleneteket ábrázolnak, egyelőre nem dönthető el, hogy a tárgy­választásnak milyen aktualitása, rejtett jelentése lehetett 1633­ban. Valamennyi Elias (I) Drentwett mesterjegyével és augsbur­gi városi hitelesítő jeggyel van ellátva. Már pusztán méreteiknél fogva is rendkívüliek, a legnagyobb európai ötvöstárgyak közé tartoznak. Magasságuk 93 és 65 cm között változik, a legna­gyobb súlya 5130 gramm, 2050 a legkisebbé. Összsúlyuk mint­egy 25 kilogramm. Azt, hogy valójában hány darab készült, ar­ra nézve csak találgatások lehetségesek. A hét ép serleghez ugyanis csatlakozik egy nyolcadik, amelynek ma csak a kehelyré­sze van meg. Ez ma fedeles pohárnak néz ki, 2040 grammos sú­lya szerint, továbbá 42 cm-es magassága alapján ez az egyik leg­nagyobb serleg lehetett. Nem valószínű, hogy Elias (I) Drentwett, illetve a Drentwett-műhely ily csonka darabot kien­gedett volna a keze közül. A serleget ismeretlen okból már az Erdődy-gyűjteményben szedhették szét. A probléma egy részé­ről egy további Erdődy-serleg ad számot, melyet helyesebb talán Rákóczi-serlegnek mondani, lévén, hogy felső szélén az ő nevé­nek jól ismert monogramja áll. Ennek fedelén egy megfejtetlen jelzés van: „F. G. 6", továbbá egy ötvösjegy (pávás GP ligatúr). Szárán ED jegy, továbbá augsburgi városjegy, fedeles kelyhén nürnbergi városjegy és MR mesterjegy található. Eszerint e ser­leg felső és legrégibb, stílusában régiesebb részét Martin Rehlein nürnbergi ötvös (mester 1566-tól, meghalt 1613-ban) készítet­te. A talp gazdag, indás, profilos, kartusos, ezt Georg Bair (vagy Pair, mester 1573, meghalt 1604-ben) állította elő. A szár a leg­későbbi, készítője a mesterjegy alapján könnyen azonosítható magával Elias (I) Drentwettel, a hét ép serleg mesterével. Ezzel látszólag a nyolcadik serlegnek nem csupán a kelyhe, hanem szá­ra is megkerült. Csupán az jelent nehézséget, hog)' ha a nyolca­dik serleget és feltételezhető szárát összeillesztjük, arányok szem­pontjából nem illik az edénysorozatba, a nyolcadik szár, úgy tű­nik, hogy egy kisebb serleg része volt. A sorozat tehát legalább kilenc darabból állott. Az Erdődy-ezüstgyűjtemény legneme­sebb arányú és kivitelű darabja egy nagy talpas kancsó, mestere Matthäus (I) Seutter Augsburgból. Ez is Rákóczi Lászlóé volt, ikonográfiája is jól megfelel a harcias, tragikus sorsú ifjú hős élet­ideáinak. A ráforrasztott három érmet a mohácsi csata emlékére verték; a kiöntő oroszlánfejes. A fedeles kupák minden kincstár­ban nagy számban fordultak elő, az Erdődyeknél azonban csu­pán kettő maradt fenn, ami az egyik legerősebb bizonyíték amel­lett, hogy a megmaradt edények a valahai tárháznak csupán tö­redékét teszik ki. Mindkettő augsburgi és 18. századi: Caspar Risz von Rissenfels kagylódíszü munkája nem emelkedik a jó át­lag fölé, Franz Anton Betie elefántcsont kupája szépen faragott allegorikus figurákat mutat, a foglalás is gazdag díszű. Ez a da­rab már meghaladja az adagot, de nem ér közelébe a legkivá­lóbb, többnyire németalföldi faragásokat alkalmazó elefántcsont kupáknak. Különleges ötvöstárgy volt Rákóczi László kristálypa­lackja, kétfejű sasos Rákóczi címerrel, kettős (Rákóczi-Bánffy monogrammal). Aranyozott ezüstfoglalásban egy vízszintes, nyolcoldalú kristályhasáb az edény, ami egy nyolcoldalú talpon áll. Fogantyúja csuklóban jár. Késő manierista, keresetten suta tárgy, lényege, hogy az alapvetően vertikális szervezésű ötvös­kompozíciókkal szemben ez kettős építésű. Lehet, hogy még 16. századi, a vésett monogramok természetesen későbbiek, mint a tárgy maga. Magyarországon, bár a régi leltárak leírásaik­kal szinte tele vannak, elég kevés ezüst kézmosó tál és hozzá va­ló kanna maradt fenn. Épp a ritkaság okán becsüljük meg azt, amely az Erdődy családnál megmaradt. Ezt a páros tárgyat Tobias Kramer augsburgi ötvös készítette a 17. század első har­madában. A kincstár fedeles golyóslábú pohara, azaz billikomja 17. századi magyar munka, testét császárfejek díszítik, ahogy az az összes ötvös-iskolában szokásos. Végül emlékezzünk meg az Erdődy-gyűjtemény két pompás táljáról, valószínűleg ezek­hez is tartozott valaha kancsó. Az egyik tál szabályos kör alakú, öt medalionjában állatalakokkal díszített, hólyagos, reneszánsz stílusú mintákkal. Régebben 16. századi spanyol munkának tar­tották, mert hasonlóságot mutat a hispano-mór kerámiatálakkal. Ez a meghatározás nem meggyőző, s e rendkívüli mű inkább né­met lehet, az Erdődy-címer későbbi rávésés. De az is lehet, hogy a másik, ovális, bécsi próbajegyes, CH mesterjegyes tálhoz ha­sonlóan az osztrák főváros udvari műhelyéből származik (a jegy nélküli, de nagyon magas színvonalú munkáknál udvari műhely­re mindig célszerű gyanakodni). Az ovális tálról elképzelhető, hogy Christoph Hedenek (mester 1574-től, meghalt 1594-ben) munkája. A két tál látszólag nagyon eltér egymástól, a gazdag, állatalakos díszítés azonban egyazon ikonográfiái rend eredmé­nye. Úgy tűnik, hogy az apróbb ezüsttárgyak, poharak, a magyar talpas poharak, az ékszertálkák az Erdődy-tárházban nem kaptak helyet, oda csak az kerülhetett be, ami vitathatatlanul kiváló és fejedelmi, de legalábbis főrangú. Az Erdődy-kincstár igazán teli volt olyan darabokkal, melye­ket lankovich erősen kívánhatott a maga számára. Elsősorban a Mátyás királlyal, Bakócz Tamással, a régi Erdődyekkel, Rákó­czi Lászlóval kapcsolatos művekre vágyhatott, s ezekről - ha máshonnan nem, Erdődy Istvántól - feltehetően voltak ismere­tei. Minthogy azonban az eladásra az Erdődy családnak semmi oka nem volt, lankovichnak sem maradhattak reményei. A Zay család Ugróc várának ősi tulajdonosa, felemelkedése során hatalmas birtokokra tett szert, majd ezek jó részét a török hódítás következtében el is vesztette. Katonai és diplomáciai te­hetséggel, szerencsés házasságokkal azonban a vagyon helyreállt. Egyike a hitelesen a 13. századig visszavezethető családoknak. A régi famíliák között abban is a kivételesek, hogy az ellenrefor­mációt is átvészelték. így jóllehet már 1560-ban báróságra emel­tettek, a magyar grófi rang csupán 1830-tól illette meg őket. („Időben" történő katolizálás a rangemelést feltehetően virgon­cabban elősegítette volna.) A Zay grófok kincstárában kiváló, nem kis részben magyar mesterek műveit tartalmazó ötvösmű volt, s ezek, bár kis rész­ben, de fenn is maradtak a 20. század elejéig. A Zay-kehely a 16. században készült, megrendelője Zay (I) Lőrinc volt, vitéz kato­na, aki török fogságba esett, és ott is halt meg 1590-ben. A ke­hely a késői sodronyzománcos munkák példája, 1651-ben báró

Next

/
Thumbnails
Contents