Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

Zay (III) László (1624-1674) helyreállíttatta. Tekintettel arra, hogy a kehely mindvégig a család birtokában maradt, valószínű, hogy az ugróczi családi kápolnában használhatták. A 17. századi, elég gyakori kókuszdió serlegek közül néhány korai darab a 16. században készült, ahogy Zay Anna bárónő 1563-as évszámot mutató sas alakú kókuszserlege is. A darab kifejezetten címerszerű, nyilván ez az oka, hogy az ezüstfoglalásra szükségtelennek tartottak címert vésetni. Mang Hopfer augsburgi ötvös aranyozott ezüst tálját gravírozott címerekkel látták el. Egy másik, verejtékes szélű nagy tál közepén csupán a Zay-címer állt, ehhez tartozott egy kanna is, amit csak leírásból ismerünk (ennek alapján valószínű, hogy ez is augsburgi készítésű lehetett). A Zay család más, nagy értékekkel is rendelkezett, egyet megemlítünk, bár fentebb lett volna helyes. Ugróczi váruk könyvtárában sok igen régi nyomtatott könyv és még régebbi kódex volt, közöttük egy corvina is, egy Aquinói Szent Tamás-kódex, amely a nagy teológus Aristoteles-magyarázatait tartalmazta. A Mátyás könyvtára számára 1485-1490 tájékán készült, ereded corvinakötésben maradt fenn és Attavante műhelyében készültek miniált lapjai. A könyv sorsa olyan, hogy akár a 17. századi Magyarország szimbóluma is lehetne. Szulejmán szultán utasítására szállították Isztambulba. Később, 1553-1557 során báró Zay Ferenc volt I. Ferdinánd portai követe. Szulejmán szultán ekkor ajándékozta Zay bárónak, majd utóbb Zay Miklósé lett, aki a könyvbe belejegyezte a tanulságos történetét. További vargabetűk megtétele után a kódex végül a prágai könyvtárban állapodott meg. Mindezek megvoltak Zay (II) Imre (1765-1831), a család első grófi rangú tagjának birtokában, sőt, ennek fia, Zay Károly Miksa gróf (1797-1871) sem nyúlt semmihez. A gyűjtemény ugyan lankovich érdeklődési körébe esett, de az ugróczi várba reménytelen volt meghívót kapni. Végül csak gróf Zay Albert mutatta be az anyagot a nyilvánosság előtt, majdnem negyven évvel lankovich halála után, 1884-ben. Pedig a család igazán nyitott szellemű volt, legjelesebbje, Zay Károly Miksa a reform-országgyűléseken Széchenyi híve volt. 1844-ben azonban a zsidóság egyenjogúsításának kérdésében súlyosan összeütköztek, Zay ugyanis az egyenjogúsítás és a magyar honpolgárság megadásának, szabad városi letelepedésének feltétel nélküli híve volt, míg Széchenyi ebben a kérdésben felemásan viselkedett. Zay nem restellte eszméit röpiratokban is terjeszteni. Ez nem volt kockázatmentes, de az országgyűlés iránta táplált tisztelete megvédte őt az ellentámadásoktól. Hivatalt soha nem fogadott el, csak az evangélikus egyháznál volt 1840-től főfelügyelő. A Radvánszky család a Zayakhoz hasonlóan, a jelentős sikerű magyarországi ellenreformáció idején is megmaradt protestánsnak. Nem is nyertek könnyen főrangot, s végül nem váltak grófi családdá, a bárósághoz is csak 1875-ben jutottak, jóllehet már a 12. század óta szerepeltek a nemesség soraiban. Mint protestáns nemesek, a képzőművészet iránt alig érdeklődtek, viszont nagy könyvtáruk volt, benne a nevezetes, csak 1874-ben felfedezett Balassa-kódex, a nagy magyar reneszánsz költő életművének tekintélyes részével, amelyet még a 17. században másoltak. A zólyomradványi könyvtár a 19. században átkerült Sajókazára. A családi műtárgyvagyon más része a tárházban foglalt helyet, ötvösművek formájában. Birtokaik Zólyom, Bodrog és Trencsén vármegyében terültek el, alapjában véve tehát Felső-Magyarországon éltek. A zólyomradványi kastély 1600 körül épült, rajta a reneszánsz és a korai barokk egyszerre érvényesül, a kor egyik legjobb épülete. A földek aló. század során újabb és újabb birtokrészekkel gyarapodtak, s a család első nagy alakja, Radvánszky György (1645-1687) már valódi nagybirtokos volt. A rebellis Thökölypárti főurakra cudar idők jöttek az ország felszabadítása során. A felvidéki birtokos nemesek közül sokat a császár szadista zsoldosvezére, Caraffa Eperjesen tartott fogva - és minden eszközt latba vetve vallatta őket. Radvánszky Györgyre is ez a sors jutott. Vallomástétel nélkül halt bele a kínzásokba. A vád az volt ellene, hogy levelezett Zrínyi Ilonával. Halálra gyötrése után holtteste felett mondtak ítéletet, fejét vették, testét négyfelé vágták és meggyalázták; minden ingó és ingadan vagyonának elkobzására ítélték. Fiát, Radvánszky Jánost (1666-1738) Caraffa szintén elfogatta. Rejtély, hogy a Thököly Imre oldalán bizonyíthatóan harcoló húszesztendős ifjút a szadista császári hóhér-generális miért engedte szabadon. A következő évtized nagy katonai sikerei, a rendek ismételt felsorakozása az uralkodó mellett a szélsőséges eszközöket feleslegessé tették, sőt az uralkodó érdekelt volt abban, hogy a magyar nemességet békén hagyják, s Magvarország végre nyereségessé váljon a Habsburgok számára. Ez a lépés logikus volt, csak kései. Radvánszky lános visszakapta birtokait, még ezüstneműit is. Ennek ellenére a caraffai múlt sebei felfakadtak, s Radvánszky II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában természetes módon csatlakozott a „vezérlő fejedelemhez". Ennek bukása után ő is kegyelmet kapott, s Zólyom vármegye alispánja lett. Naplója őrizte meg a valódi érzelmeit és a Habsburgokkal, s általában a németekkel szembeni utálatát és megvetését. A család zólyomi központja mellett kiépült a borsodi birtokok centrumában Sajókaza uradalma. A család két, nagyon szorosan együtt élő ágának sikerült a gyűjteményeket, igaz, két részre osztva azokat, fenntartania. Radvánszky Antal (1769-1840) volt az utolsó közös ős, aki még mindent birtokolt. Utódai alkották az idősebbik (zólyomradványi) és a fiatalabb (sajókazai) ágat. Az előbbi a Felső-Magyarországon, Zólyom vidékén lévő birtokokat örökölte és hagyományosan a megyei közigazgatást, a másik a család gyűjteményeit és a zempléni birtokokat. A zólyomradványi ág kihalt, a sajókazai viszont máig megvan. A Radvánszky-kincstár a magyar „világi kincstárak" közt azzal tűnt ki, hogy aránytalanul nagy volt benne a magyar rész, a hazai ötvösség történetének jó néhány olyan alakja van, amelyik csak az ő tárházukból ismert. De a német anyag is figyelmet érdemel. Egyházi-liturgikus ötvöstárgyuk alig volt. Az egyetlen nevezetesebbnek Lorenz Anton (I) Kolb augsburgi mester barokk kelyhe. Kolb sajátos nevezetessége, hogy a nagyon kevés katolikus vallásúak egyike. Mindez persze nem zavarta abban, hogy protestáns egyházi megrendeléseket is elvállaljon. A legrégebbi német munkák zöme nürnbergi, melyek jobbára 17. század első felében készültek. Több nagy fedeles serleg van köztük, mesterük azonban meghatározatlan. A talpas poharak száma nagyon rengeteg, e magyar pohártípusnak a legtöbb emléke Brassó, Nagyszeben, Lőcse városában készült, elég ritka rajtuk a mesterjegy, díszítésük viszont eléggé sokféle. Egy-egy ilyen talpas pohár igen vékony ezüstből készült, némely kivételtől eltekintve a díszítésük sem volt túlzottan munkaigényes, elég sok köztük a szerény igényű, művészeti szempontokat alig mutató munka. Ami viszont jó darab, az annál nagyobb megbecsülésre tarthat számot. A legkorábbi és legszebb magyar talpas poharak egyike Radvánszky György (1557-ben Zólyom vármegye alispánja) számára készült 1576-ban, ajándékba kapta Besztercebánya városától második házassága alkalmából, s amely közel négy évszázadig a család tulajdonában maradt, mai elterjedt neve a „Radvánszky-pohár". HK mesterjegye jól olvasható, ennek ellenére az attribuciója vitás. Pedig Kőszeghy elképzelése jól alátámasztható, szerinte a jegy a Besztercebányán dolgozó Hannes Khuen (mester 1557-től, meghalt 1581-ben) által használt lehet. Formailag valóban régies kialakítású, szájpereme felé erősen tölcséresedő, talpa alacsony, gyöngysordíszes. Meg kell emlékeznünk e látszólag egyszerű, de minden szempontból gondos és átgondolt kivitelű darab rajzáról is. Egy vadászjelenet látható