Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

melynek leghangsúlyosabb része a Szentlélek-galamb. A készítési hely meghatározása csupán a szerzési hely, egy bécsi árverés alapján történt. A Fekete Sas-rendjel (1610 körüli) valószínűleg lengyel mű, aranyláncból és függődíszből áll, aranypaszománt felhasználásával (174. sz.). A színes zománc ezen is uralkodik, különösen a lánc boglárjain és a csüngődíszen. Záró része végső soron kettős násfa: az egyik, övcsat jellegű darab összekapcsolja a láncvégeket, s az ezen lévő akasztókarikára került a második násfa. Utóbbi tárgy egy Szepes vármegyei sírboltból került elő. Jankovich gyűjtése bővelkedik az egyéb nagyméretű, ötvösök által készíttetett ruhadíszekben, vagyis palástcsatokban és mellboglárokban. Nagyságára és minőségére nézve is első hely illeti azt a nagy, 11 cm-nél nagyobb átmérőjű, szobrászi értékű művet, melyet Borbála királyné személyéhez köt a hagyomány, és mellboglárnak mondja. Zsigmond császár ledér természetű feleségét, Ciliéi Borbálát (1392-1451) a rajta lévő „B.R" jelzés „Barbara Regina" - alapján hozták a boglárral kapcsolatba. Meglehetősen nehéz a csúfságokban bővelkedő életű, Zsigmondot haldoklásában is gyötrő-zaklató, túlzott keresztényi érzéseket nem mutató Borbálát egy ilyen palástcsat viselőjeként elképzelni; a zsigmondi udvari-lovagi kultúrával tárgya amúgy sem igazán egyeztethető össze. A darab inkább főpapi palástcsatnak tekinthető, a rajta lévő BR monogram ezerfélére vonatkozhat. Mindazonáltal a sodronykeretes, gyöngydíszes, öntött aranycsat a Zsigmond-kori magyar művészet nagyszerű példája, gazdag figurális részének közepét a baldachin alatt trónoló Boldogaszszony foglalja el, körülötte szentek és kisebb alakok láthatók, a karéjos kompozíció minden ízében mozgalmas. A Sárvíz csatornájának 1796. esztendei ásásakor került a felszínre, és úgy gondolták, hogy a székesfehérvári bazilika kriptájából származik; e származtatás erősen hipotetikus, nincs semmiféle pillére. Bizonyára értékes mű volt a margitszigeti dominikánus apácakolostor romjai közt 1793-ban fellelt palástcsat, talán az 1500 körüli évekből származhatott, de az idők során, fájdalom, lába kélt (ltsz.: Orn. Jank. 480). Hibátlanul maradt ránk Jankovich Miklós jóvoltából Brandenburgi Katalin mellboglárja (171. sz.). Stílusának sajátosságai, a nagyon magas kőfoglalások és a zománc visszafogott alkalmazása arra utalnak, hogy korábbi lehet, semhogy Brandenburgi Katalin és iktári Bethlen Gábor fejedelem házasságkötésére (1626) készült volna, talán inkább 1605-1615 tájt alkották. A jelek szerint a fejedelemné, majd rövid ideig fejedelemnő Erdélyből való távozásakor nem vihette magával, s a jeles kincstári darab az iktári, majd a bethleni Bethlen családban öröklődött tovább, mígnem Totesz Izsák valahogyan meg nem szerezte, s nem továbbította Jankovichnak. Nem csupán datálása, de készítési helye is erősen kérdéses, ugyanúgy lehet német, mint erdélyi, főképpen brassói munka is. Mindenesetre, ha Bethlen Gábor ajándékozta volna neld, akkor kevés indok lett volna visszatartása mellett, ha viszont Brandenburgi Katalin hozományaként került volna a Bethlen-vagyonba, visszatartása érthető. A lehetőséget erősíti a boglár jellege, hatalmas mérete, vad csillogása - ezek a 17. század első felében a férfiak által viselt ékszerek jellegzetességei, nők már nemigen hordtak effélét. E logika mentén haladva inkább hihetjük német, mint magyar műnek. A tűjén lévő mestedegy ismeretíen, feloldása a tárgy helyét könnyen tisztázná. További mellboglárok és palástcsatok általában szórványként, lelet gyanánt jutottak Jankovich birtokába. Ilyen a nyírbátori mellboglár (170. sz.), mely az egyik nyírbátori templomból jutott valamilyen úton a debreceni vásárra, onnan meg a gyűjtőhöz; egy ismeretíen eredetűhöz (ltsz.: Orn. Iánk. 470) Stolz aranyműves, Jankovich ügynöke a temesvári vásáron jutott hozzá; a dunapentelei szigeten állt régi monostor romai alól vándorolt a pesti házba egy további mellboglár (ltsz.: Orn. Jank. 478); a kassai székesegyház restaurálásakor megint találtak egyet (ltsz.: Orn. Jank. 479). A külön csoportot alkotó gyűrűk ismertetése e keretek közt reménytelen vállalkozás lenne. A régi idők minden formája, anyaga, kőfoglalási fajtája jellemző példákkal van meg benne, az ókori római időktől 1800 tájékáig, az empire stílusig. Igen sok jókora megbízhatatlansággal - neves személyhez köthető. I. Lajos magyar királyé, Mátyás királyé, Mária királynőé (II. Lajos özvegye), Pázmány Péteré, Zrínyi Ilonáé a legérdekesebb. Az sem ritka, hogy egyazon gyűrűt több személyhez is kapcsolnak. Elmondható, ha nem is mindig áll, hogy ha egy darab igen színvonalas volt, szívesen gondolták jelentős ember hajdani tulajdonának. Két darab felirata görög, feltehetően az élénk bizánci-magyar kapcsolatok révén kerültek hozzánk. Temérdek az ókori római darab, ami Pannóniához és vidékéhez illik is. Legtöbbjük a jól ismert és „bejáratott" lelőhelyekről származik: Dunapenteléről, Mitrovicáról, Óbudáról, Érdről, Tácról, Szombathelyről. Sok darab, melyről tudjuk, hogy lankoviché volt, nem került be a múzeumba, sőt már lankovich gyűrű-leltárába sem. Ilyen volt például az „EDIDLA" feliratú lapis lazuliból faragott római talizmángyűrű. Több darab ókori cameo látható 16-17. századi gyűrűkbe foglalva, ezeket lankovich egészükben antiknak gondolta. A jó sok török gyűrű döntő része a budai vár feltárásaiból származik, a romeltakarítások és a tűzvész kapcsán szükségessé vált épületbontások is a felszínre vetettek néhányat. Igen sok a 12-13. századra datált gyűrű, némelyike feliratos, ezek keltezése esedeg helytálló, bár a gyűrűgyűjtemény feliratok tekintetében szerfelett gyanús. lankovich egy részüket a jelek szerint el akarta adni, s akkoriban valahogy megszaporodtak az érdekes származási adatok a korábbi leltárhoz képest. Litteráti „áldott kezű" közreműködésére a gyűrűknél is gondolhatunk. Egy Nagymarosnál, a halászok által talált darabot egyenesen Nagy Lajos királyaink gyűrűjének tartották (ltsz.: Ann. lank. 97). lelentős 14. századi emlék viszont egy, Visegrádnál, a Dunában talált vasgyűrű, fejében hegyikristállyal, melyről Jankovich azt hitte, hogy ókori. A reneszánsz gyűrűk között kettő is volt, mely a tradíció szerint a szomorú végzetű II. Lajos király szerencsés sorsú feleségéé, Magyarországi Mária királynéé volt (aki később, mint németalföldi helytartó egy Budáról magával vitt hatalmas corvinára esküdött, ami aztán a németalföldi Habsburg-helytartóknál kanonizálódott is). Az egyik gyűrűn felirat is leiedzett: „MARIA. R. F. E. 1521", ilyenformán ez bizonyára ténylegesen a királyné kincsei közül származott, aminek kissé ellentmond az, hogy Diósgyőrött találták. A Jankovich-féle gyűrűleltárban nem szerepel, s nem is került a Nemzeti Múzeumba, lappang. A másikon, mely igen szép kivitelezésű öntött arany, s pompázatos csigás abroncsa van, feltehetően nincs mit gondolkodni. Feje ugyanis egy táblagyémántokból kirakott nagy „M" betű, uralkodói darab, s bizonyára tényleg a magyar uralkodó asszonyáé volt. Származása is kiváló, a mariazelli templom kincstárának árveréséről került Jankovichhoz, s e templom kincstárát számos, Habsburgok által ajándékozott tárgy gazdagította. Egy gyűrű a kölesdi kincsleletben is fennmaradt (ltsz.: Ann. Jank. 211). Egy PB monogramos, kristálylapos gyűrű az 1552-es évszámot viseli, s ez a véset bizonyára hiteles is (ltsz.: Ann. Jank. 112). Magyar ötvös munkája egy eljegyzési gyűrű a 16. század második feléből, fejében szív alakú almandinkővel, levéldíszes abronccsal, belseje fehérzománcos. A pesti vásáron sikerült megszerezni (ltsz.: Ann. Jank. 267). Eljegyzési ikergyűrű is akadt a Jankovich-gyűjteményben, 16. századi német munka, melynek feje két félből illeszkedő virág, s több ékkő is növeli pompáját (ltsz.: Ann. Jank. 283). Méltánytalan lenne a gyűrűgyűjtemény egészével szemben egyetlen darabot kiemelni. Mégis, ilyenféle elfogultság miatt ál-