Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

lünk meg Pázmány Péter gyűrűjénél (ltsz.: Ann. Jank. 195). Pázmány Péter (1570-1637) a magyarországi ellenreformáció szellemóriása, nyelvünk kiművelésének a nyelvújítás nagyjaival legalább egyenlő jelentőségű alakja református családból származott, de mostohaanyja, a katolikus Tholdy Borbála hatására katolizált. Egész élete a protestantizmussal való küzdelemben telt el, melynek során a rekatolizáció számos hívével ellentétben sohasem lépte át a jog határait, és elítélte az erőszakot. írással, prédikációkkal, intézmények kialakításával - a nagyszombati egyetem és papnevelde, a bécsi Pázmáneum, továbbá számos egyéb iskola az ő alapítása (ezek jogutódjai többnyire ma is léteznek) - igyekezett a katolikus hitre visszatéríteni az „elbitangolt" nyájat. Isteni Igazságra vezerleo Kalauz című munkája mindmáig élvezetes olvasmány (Pozsony, 1613). Emellett vitairatok tömegét zúdította protestáns ellenfeleire, akik - eleinte még fölényben lévén - Pázmányhoz képest sokkal durvább hangot engedtek meg maguknak vele szemben. Pázmánynak végül élete során körülbelül harminc főrangú családot sikerült visszatéríteni a katolikus hitre, mely révén Magyarországon ismét e vallásfelekezet lett a legnagyobb, de mindenképpen a legbefolyásosabb. Pázmány minden zsenialitása sem lett volna ehhez elég, ha a bécsi udvar nem támogatja jelentős mértékben, s a vallást váltó főurakat nem halmozza el kegyeivel. Alvinczi Péternek sok tétovázó kerenghesekkel, es czeghéres gyualazatokkal fel halmazat feleletinek, röuijd és keresztyéni szelídséggel való megh rostálása könyvcíme az a maximum, amennyit harcias megfogalmazásban Pázmány magának megengedett (Pozsony, 1609). Gyűrűje olyan, mint e nagy alak maga; tömör, méltóságteljes, „nem cifra, de gazdag". Készítési idejének megállapítása nem éppen könnyű, stílusában kétségtelenül reneszánsz, méghozzá annak nem is túl késői formája. A foglaláson lévő felirat, Pázmány Péter nevével és rangjával a nagy lapos pecsétkő kő foglalatán helyezkedik el, s bár nyilván Pázmány életében készült, mégis kissé idegenül hat a maga helyén. Lehet, hogy Pázmány gyűrűje 16. századi, s csupán átalakították a főpap számára. Erdélyből, a Kemény családtól két gyűrűt szerzett Jankovich, a négy gyémánt táblaköves darab akár a fejedelemtől is származhatna (ltsz.. Ann. Jank. 309). Zrínyi Ilona állítólagos gyűrűjét a baráti Orczy családból szerezte Kassán (ltsz.: Ann. Jank. 297). Talán még egy példa: az esztergomi vár bontásakor ott talált pecsétgyűrű, melyet Jankovich megszerzett, utóbb hamisítványnak bizonyult (ltsz.. Ann. Jank. 128), ami arra int, hogy mind a gyűrűk származási adatait, mind korának meghatározását állandó és fokozott rosszmájúsággal célszerű kezelni. Jankovich korának ötvösgyúj'teményei Ha már most hazai ötvösgyűjteményeink reformkori állapotfelmérését akarnók elvégezni, nyilvánvalóan lehetetlenségre vállalkoznánk. Tengernyi az anyag, hisz minden módos házban akadt valamiféle világi kincstár, még ha kicsiny is - többnyire azonban igen jelentős terjedelmű. Másrészt éppen ebben az időszakban indul meg ezek (sokszor titokban történő) eladogatása, igen gyakran külföldön. Ennek ellenére elekor még leírhatatlan menynyiségben voltak régi ezüstök a hazában, s ékszerek is. Erről a közvélemény majd csak az 1873-ban és 1884-ben rendezett nagy kiállításokon szerez tudomást. lankovich jó szemmel fedezte fel az ötvösmunkákban megnyilatkozó történelmi utalásokat, és lehetőleg eszerint gyxíjtött. Igaz, néha belemagyarázásokkal, hamis felírásokkal is beérte. Mégis, az ő, históriai szempontja volt jószerével az egyeden megfogható ismérv. Az ötvösjegyek kutatása ekkor még sehol sem tartott, néhány igen szerény alapvetéstől eltekintve, melyek csak a városi hitelesítő-jegyekkel kapcsolatban próbáltak előrébb jutni, ám ez csak akkor volt sikeres, ha a jegy és a városcímer egyezett. S persze ez gyakran máshogy van. Ezért tehát a művek mestere és származása homályban maradt, s csupán a jeles ajándékokról lehetett tudni, hogy hol készültek, többnyire azokról sem azt, hogy ki a mesterük. Az edényeken látható, gyakran igen bonyolult ábrázolásokkal sem sokat foglalkoztak. A világi kincstár tartalma kuriózum volt és nemesfémérték, s csak harmadsorban művészet. lankovich ebben a vonatkozásban is sokkal finomabb érzékű volt, mint kora, s erősen méltányolta a magas művészeti-mesterségbeli kidolgozást. Ha képtelenség a kor java világi ötvösgyújteményeit felsorolni (mert az egyháziak vizsgálata, jóllehet ezek is nagyon fontosak, mégis igen túlmennének lehetőségeinken), a dolgot nem is illik túlságosan erőltetni. Közülük azonban néhány jellegzetest megjelölni, említeni mégiscsak szabad, sőt illő dolog. Annál is inkább, mert Jankovich korában a legnagyobb magyar világi kincstár még nagyjából hiánytalanul létezett. Ez a fraknói herceg Esterházy-kincstár volt. A család hercegi ágában a műkincsek a hitbizomány részét képezték, ezért eladásuk nem volt lehetséges. Néhány darab titokban történő értékesítése azonban már megtörtént, a kincsek gyarapítására pedig alig akadt példa, bár - elsősorban ajándékképpen - ez is előfordult. Folyt viszont az értékesebb kövek, főleg gyémántok kiszedegetése foglalatukból, s üveggel való pótlásuk. (E pótlás nem történt meg minden alkalommal, több násfát teljesen lemeztelenítettek, s ma csupán váza van meg, üres foglalásokkal.) A jelentős numizmatikai gyűjtemények is csendben elfogytak, csak kevés, igaz, nagyon értékes példányt tartottak meg. A tulajdonosok erősen másodlagos szerepet tulajdonítottak a fraknói várban elpihenő tárháznak, ebben az időben már minden erőt a bécsi kép- és rajzgyűjteményre összpontosítottak. Az, hogy mi van Fraknón, egyáltalán nem volt publikus, ám kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy - a képtárhoz hasonlóan - a kincstárat is ismerték, bár kutatottságának mélysége jóval elmaradt a képtáré mögött. Gróf Esterházy Miklós idejében került oda az úgynevezett Mátyás-kulacs, a Mátyás-serleg, a Mátyás-gyűrű, a Mátyás-mente, s több jelentős egyéb darab. Őt csakúgy, mint fiát, Pál grófot, majd herceget - mint viszonylag új főurat - ezek a Mátyástól származtatott királyi tárgyak bizonyos értelemben legitimizálták (még ha a tárgyaknak a nagy királytól való származtatása nem is állta ki a későbbi kutatások próbáját, bár a serlegnél és a kulacsnál e kérdés nincs lezárva). A fejedelmi, uralkodói kincsek és ajándékok az Esterházy-gyűjtemény teljes története során lényegesek. Gróf és herceg Esterházy Pál rendelésére készült a vezekényi csata emlékére egy hatalmas dísztál és víztartó edény, utóbbi Esterházy László lovas szobrával. Abraham (I) Drentwett és Philipp Jakob (II) Drentwett augsburgi ötvösök művei, akik több magyarországi családnak is dolgoztak, elsősorban Nádasdy Ferenc grófnak. Az 1725. évi leltárban, melyet irányadónak tekinthetünk, 84 oly darabot jegyeztek fel, amely a „raritás" osztályába sorolható. Említenek egy olyan darabot, amely nyilván őslény maradványa: „Valamely fene állatnak két rettenetes iszonyai nagy fogai". Hat darab unikornis (narvál) agyarról is beszámol, ezekből négy igen hosszú. Ugyancsak a furcsaságok közül való „egy pár jávorláb, körmöstül". Három darab narválagyarból készített edény is volt a kincstárban. Ezek lankovich idejében még megvoltak. Igen sok a különleges anyagból készített edény. Esterházy Pál 1688-ból datált ametiszt serlege I. Lipót ajándéka volt. Nagyon sok volt a jáspiscsésze, s azok is igen nagy méretűek. Jáspisból készült Pázmány Péter olvasója is. Különleges zöld jáspisból ké-