Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

me sugárzására, inkább a kőszimbolika útján van módja valamely gondolat jelzésére - nem többre. Meghatározásuk nehéz, a fülönfüggők ugyanis folyamatosan járták keresztül-kasul Európát, egy ékszerboltban sokféle származású munka volt kapható. Külföldön járva az utas könnyen szánhatta el magát vásárlásra, aránylag hozzáférhető áruk miatt igen kellemes ajándéktárgyul adta magát a fülönfüggő. Másfelől elég sok sírmelléklet és folyamtisztításkor előkerült darab is forgott a piacon. Jankovich e darabokból is, és kereskedelemből is vásárolt. A fülbevalók gyűjteménye Jankovich anyagának „legtisztességesebb" része, egynek sincs komolyan vehető származtatása, személyhez való kötődése. Ennek a tárgytípusnak a Jankovich-gyűjteményben a legrégebbi példánya egy 7. századi bizánci fülönfüggő (ltsz.: Orn. Jank. 23), igen szépen öntött darab, alsó peremén golyós díszszel. Lehet az itáliai barokk emléke a gyöngyös, zöld üvegköves fülbevaló-pár, mely aranyból készült, s mely messzire jutott, ugyanis Nagyszebenben sikerült beszerezni. A gyöngyök elhelyezése ötletes, a három-három fityegőn kívül fent, a karika tövén is ül egy-egy pár (ltsz.: Orn. Jank. 183). Külföldről került hozzánk egy igen finom és könnyed, arany, feltehetően német fülbevaló, piros és zöld üvegkövekkel. A karikán lévő három gyümölcsszerű kő mindegyike külön merev szárat kapott. Magyarországra jutván, tulajdonosával temették el a vágújhelyi templom kriptájába, az ottani egyik kőkoporsó tisztítása során kiemelték (ltsz.: Orn. Jank. 178). A Jankovich-gyűjtemény egyik legfinomabb fülbevaló-párja egy akvamarinos, színes zománcos, smaragdos-gyöngyös, áttört arany vázzal készült munka, itáliai vagy francia készítésű lehet, erdélyi vásárlás (ltsz.: Orn. Jank. 180). Egy gyémántos fülbevaló-pár Sztrecsényből könnyen lehet, hogy francia darab, igen szép öntésű és vésésű arany, kevés gyémánttal és darabonként öt gyönggyel (ltsz.: Orn. Jank. 195). Az indás-filigrándíszes arany fülbevaló-pár végre tényleg magyarországi mű a 17. századból, az ötvösségnek ez a technikája nagyon erős volt Magyarországon (ltsz.: Orn. Jank. 171). A további számos tetszetős fülbevaló ismertetését itt elkerüljük, de megjegyezzük, hogy nem rosszabbak az előzőeknél (ltsz.: Orn. Jank. 179, 185, 186, 189. stb.). Jankovich Miklós gyűjtői pályája során mindvégig erőteljesen érdeklődött az egyházi méltóságok ékszerei iránt. Éppen ezért figyelt a templomrestaurálások alkalmával feltárt főpapi sírok leletei iránt, s azokból láncokat, főleg pedig kereszteket igyekezett megszerezni. A családi tradíció is errefelé vitte, apjának ebből a tárgytípusból volt néhány szép darabja, melyek örökségképpen kerültek aztán a pesti házba, majd a Nemzeti Múzeumba. De értékelte az aránylag egyszerűbb darabokat is, többféle magyarországi felekezetet tudott velük megjelentetni, s a jelek szerint ez is szempont volt. Talán a legkorábbi a Sopron-Vandorfi ereklyetartó kereszt. Egyszerű tárgy, de funkciója érdekes (162. sz.). A szekszárdi görög katolikus kereszt az ottani kolostorból került ki, s jellegzetes munka, famagra alkalmazott ezüst (ltsz.: Orn. Jank. 161). Görög ortodox kereszt is jutott neki, magyarországi szerb munka, melyet Ráckevén találtak a helybéli lelkész eltemetésekor (ltsz.: Orn. Jank. 162). A legszebb darabok nyilvánvalóan a főpapai mellkeresztek közül kerültek ki. Még Jankovich atyja szerezte meg Ipolyi kanonoktól (aki természetesen nem azonos a későbbi nagy tudós és műgyűjtő pappal, Ipolyi Arnolddal), a Bakóczkeresztet és a Bakócz-lánc egy darabját (egy másik lánctöredékét Zichy Ferencné állította ki 1884-ben) (159. sz.). E darabok állítólag az esztergomi érsek sírjából kerültek napvilágra. Ezzel kapcsolatban lehet hitetlenkedni, amit némelyek - talán joggal meg is tesznek, az azonban tény, hogy kiváló reneszánsz műről van szó. A nagy láncszemekből és jelentős méretű, nagyvonalú és bonyolult kidolgozású dísztagozatokból konstruált mestermű itáliai mintaképek alapján készült. Ezek a tagozatok feltűnően rokon jellegűek némely corvina díszítőelemeivel is. A láncon függő kereszt mesterségbeli felfogása meglehetősen eltér a láncétól, s ez a későbbi kompiláció nem megalapozatlan gyanúját kelti, ámde ez is reneszánsz darab, csak feltehetően más kéztől való. Magyar műnek tartják (ltsz.: Pig. Jank. 238). Egy másik, nem ily igényes 16. századi keresztet a Sárvíz-csatorna ásásakor találtak, a munkálatok kezdetén, 1775-ben (158. sz.). Nagyszerű mü viszont Telegdi Miklós mellkeresztje 1575-ből, mely némileg a máltai kereszt formáját követi. Telegdi Miklós (1535-1586) 1582-től haláláig a szék nem lévén betöltve, esztergomi érseki helynök, zólyomi nagyprépost és 1579-től pécsi püspök volt. Egyházmegyéje azonban török uralom alatt lévén, hozzáférhetetlen maradt számára. Egyházi írónak is jeles volt, evangélium-magyarázatairól nevezetes, továbbá arról, hogy öszszeállította az első magyar nyelvű katekizmust. Az Evangeliomoknac... első kötetét még Bécsben 1577-ben, a másodikat és harmadikat azonban már Nagyszombaton adta ki. Könyvészek szerint ez az első, hazai földön megjelent és kinyomtatott, katolikus szerző által írt magyar nyelvű mű. Ezt Telegdi úgy tudta véghez vinni, hogy a bécsi jezsuiták nyomdáját megvásárolta, és azt Nagyszombaton állította fel. Keményen vitázott a protestánsokkal, akiknek diadalmas kora volt a hazában éppen Telegdié. Mellkeresztje levélmotívumokkal ékes, csupán fekete zománcdíszt alkalmaztak rajta; egyszerű, de mesterien kidolgozott emléke a felső-magyarországi ötvösségnek. Évszámos felirata megnevezi a tulajdonost, továbbá pécsi püspöknek mondja, holott 1575-ben még nem volt az. A felirat tehát emberi számítás szerint későbbi (ltsz.: Orn. Iánk. 141). A gácsi templom kriptájában találtak egy különlegesen finom, a magyar emlékanyagba nehezen illeszthető arany mellkeresztet, rajta Arma Christi-ábrázolás. E gácsi kereszt (ltsz.: Orn. Jank. 151) négy végén evangélista-szimbólumok láthatók, zománcdíszes, almandinos, alul gyöngyfüggő. Tiszta, kiérlelt mű, sejthetően a 17. század közepén Franciaországban vagy Németalföldön készített darab. Talán a világjáró Forgách grófok valamelyike hozta haza. Egy DN mesterjegyű brassói ötvös műve a Jankovich-gyűjtemény egyik legegyedibb mellkeresztje, formája ugyanis görögkereszt, díszített elemei szintén figyelemre méltóak. A keresztszárak alatt és a függőleges szár alsó végén gyöngyfüggők láthatók, ez utóbbi az, ami csekély mértékben megnyújtja az ékszert, és enyhén latinkereszt formájúvá teszi. Totesz szerezte az egyik Szirmay grófnétól, mint olyan tárgyat, mely a brassói vár omladéka alól származik. Hátlapján Magdolna vésett alakja látható (ltsz.: Orn. Jank. 144). Ismeretlen eredetű egy ereklyetartós mellkereszt rubinokkal. A kerek rubin toldalékokon Krisztus kezei és lábai a szent sebekkel - különös megoldás, de a rubin vörösével szellemesen összecseng. E darab egyebekben nem túlságosan különleges, sőt, láthatóan az egyszerűséget célozza (ltsz.: Orn. Iánk. 162). Nem úgy a székesfehérvári mellkereszt, a 18. század elejének különleges emléke, mely valójában testetlen, a keresztet, valamint a fenti nagy és a lenti kicsiny boglárt egymással összekapcsolt ékkövek - karmos foglalásokban 58 rubin és 100 apró gyémánt hálózata rajzolja ki. A hagyomány szerint Székesfehérvár valamely főpapjáé volt, majd a fehérvári elöljáróságra került, s elárverezték. Bizonyos Grubanovics Zsigmond vásárolta meg, s aztán lett Jankoviché (ltsz.: Orn. Jank. 155). A kitüntetések és rendjelek a numizmatika tárgyköréhez tartoznak, a 17. századiak és a régebbiek azonban többnyire az ötvösségéhez. A Szent Lélek-rendjel talán német ötvös munkája, eredeti lánca nincs meg, maga rendjel valójában egy arany násfa színes zománccal, ékkövekkel (almandin, gyémánt, rubin) és gyöngyökkel (752. sz.). Ábrázolási témája a Szentháromság,