Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

gén készült, érdekessége a sokféle technika együttes alkalmazása, a trébelés, poncolás, maratás, öntés egyaránt, ha nem is egyenlő súllyal jelenik meg rajta. Egy 16. századi szatírfejes ezüstserleg a budai Szent György téri feltárásokból került Jankovichhoz, hasonlóan egyéb tárgyakhoz. Erdély gazdag ötvösségének egyik igen szép korai emléke a nagyszebeni Stephanus Aunernek tulajdonított ikerserleg, mely 1600 körül (esedeg valamivel korábban) készült (82. sz.). A tárgy a nürnbergi hólyagos kettősserlegek hatását tükrözi. A magyar ötvösök által gyakran készített kókuszserlegek közül Jankovichnak is jutott egy 1601-ből datált, tehát relatíve korai darab. Viszonylag egyszerű munka, de a tárgyféleség jó bemutatására alkalmas és - egzotikus anyaga révén - a régi kincstáraknak kedvenc tárgya. Akadnak ennél szebbek is Magyarországon. Már a 17. század első felében készült a kecskeméti serleg, melynek felirata megőrizte bizonyos Erdős Mihálynak és Bíró Erzsébetnek, azaz a serleg megrendelőinek és valószínű adományozóinak nevét. Az eléggé ismeretien, fantáziadús ötvösművész, bizonyos Cseh György 1631-ben egy gótikus úrmutató elemeit felhasználva alakította ki az edényt, annak architektonikus tagozatait és csúcsdíszét fejjel lefelé szárként építette be; a pápisták egykori darabját ekként fordítva a reformált ecclesia nagyobb dicsőségére. A fedeles kupa az asztali ezüst egyik legelterjedtebb formája a késő reneszánsz és a barokk idején, a díszítőművészeti és kisplasztikái érték, valamint a történeti vonatkozások sajátszerű vonatkozásainak példája. Emlékei jelentős számban maradtak fenn, formai és díszítési változatosságukkal jeleskednek, de nyersanyagukban is van némi variabilitás. E nagyon aprólékos kidolgozású remekek számos magyar kincstárban maradtak fenn, ugyanakkor a 20. század elején külföldi érdeklődés is mutatkozott irántuk, s akkor sokat vittek ki az országból. Ennek ellenére még manapság is előfordulnak a hazai műpiacon. A Jankovich-gyűjtemény darabjai közül magyarországi munkának vélik az 1570-1600 körüli kókuszdió kupát, melynek ezüstfoglalása igen gazdag kiképzésű, billentőjén egy hordón kicsiny Bacchus üldögél (84. sz.). Díszítése azt mutatja, hogy előállítója ismerte a hasonló nürnbergi munkákat. Számos eleme azonban inkább vall Nagyszebenre, mint a királyi Magyarországra, amilyen például a föl öntött gyöngysoros alakja. A különbséget jól érzékelteti a következő mű: Lippai János kassai ötvösmester fedeles kupájának (1578-ból) tetején római harcos áll, testén gazdag plasztikus dísz, kiváló darab, felületének kidolgozása szobrászati értékű, füle ember alakú, s ez többnyire jellemző a felvidéki késő reneszánsz mesterek munkáira (74. sz.). Hasonlóképpen felvidéki munka, de valamivel későbbi, 1600 körüli a szigetvári fedeles kupa, mely nevét lelőhelyéről kapta. Testén harcosok láthatók, igen finom vésett dísszel. Az alakok rajza rendkívül könnyed, az ötvösműveknél gyakori nehézkes kidolgozásnak nyoma sincs. Szentjóbi György komáromi mester nagyvirágos fedeles kupája (1670-1680 körüli) olyan típus, mely egész Magyarországon és Erdélyben, széles körben el volt terjedve. A különbség abban áll, hogy az erdélyi darabok virágai és levelei nagyobbak és plasztikusabbak, naturalisztikusabbak, mint Szentjóbi művén más magyarországi példákon. Míg a középkorban Nagyvárad, a reneszánszban Kolozsvár, a barokkban már Nagyszeben és Brassó a legfőbb központja az erdélyi ötvösművészetnek, az időnként belépő újabb fontos helyek - például Apafi fejedelem idején Fogaras - kérészéletüek. Jól jellemzi Brassó mestereinek parádés tudását May György fedeles kupája. A 17. század érett, letisztult, hibátlan formájú edénytestén végig dombormű látható, rajta három epizód Jónás történetéből. A jelenetek egyrészt tanulságosak az asztalnál ülő társalgók számára, másrészt a vízre, az ivásra utalnak. A külföldön készült kupák legtöbbje úgy került Jankovich tulajdonába, hogy annak volt valamiféle történeti vonatkozása, s ezek egyike-másika magyar személyekre, eseményekre is utalhatott. Nagyon gyakori szokása a barokknak az, hogy az ötvösmüveket régi pénzekkel és érmekkel vagy ezek utánöntéseivel díszítették, néha viszont soha nem volt, kifundált éremmel, mely talán a kor szenvedélyes numizmatikusi hajlamával is magyarázható, meg azzal is, hogy így az edénynek történeti súlyt lehetett kölcsönözni. E fajtából is több akadt Jankovichnál, melyek közül a legjelesebb egy 16. századi osztrák darab, melyen egy 1616-os évszám is van, mely azonban nem a készítés éve; s testére kisebb éremgyűjtemény van felforrasztva. A kupa formája egyszerű, erőteljes, vastag fülével már-már rusztikus hatású. Jól meg kellett markolni, mert a rengeteg pénz megnövelte a súlyát. Több mint száz esztendővel későbbi egy másik pénzeskupa: David Stahlenbrecher elbingeni ötvös munkája 1706-ból (116. sz.). Ez az edény már nem egy numizmatikai kabinet, mint a fentebbi, az oldalakon kartusokban példázatoknak tűnő jelenetek láthatók, külön mezőkben az okos és balga szüzek. Különös, csonka kúp alakú fedelében János Kázmér lengyel király emlékérme és XII. Károly svéd király gyöngysoros foglalatú emlékérme, utóbbi 1703-ból. E két darab vélhetően a két uralkodó 1705. november 18-i lengyel-svéd szerződéssel összefüggésben került a kupára, mely szerződésben Svédország szavatolta Polonia területi épségét. A talpperem vésett felirata további eligazítást nyújt („d. 1. Jan. A. 1706. Gabr. A: A"), a feltételezések egyike szerint Gustaf Gabriel Appelmann nevét rejti, aki Elbingen megszállásában játszott szerepet. Értelemszerűen őt kell a kupa megrendelőjének tartanunk. Brünni ötvös kezétől származik egy mesterjegy nélküli, de a 17. század elejei készítést bizonyító városi hitelesítő jeggyel bíró aranyozott ezüst, alacsony méretű, zömök arányú fedeles kupa. Díszítése a kupák ornamentikájának alapelemeiből épül fel: gyümölcs- és lombdíszből, csigás szalagokból, mascaronokból. A darab az idők során Magyarországra került, s 1666-ban feliratot véstek rá: „VÁRADI BÁRÁNYI MIHÁLY - VTGKEDVTJ ANNA". A tulajdonosok közül Bárányi Mihály (1644-1692) módos köznemes Bihar vármegye alispánja volt, Vígkedvű Anna pedig a felesége, kivel azután két családi ágra valót nemzett. Szinte bizonyos, hogy lankovich abban a tudatban vette meg a kupát, hogy az a rajta lévő nevekből következően magyar munka. Lelhető még az edényen egy évszám is: 1758, ez az edény restaurálásának dátuma. Az egyéb, nagyobb használati és díszedények közül erőteljesen kimagasodik az 1810-ben megboldogult Marczibányi Istvántól vásárolt 17. századi magyar hegyikristály kancsó (105. sz.). Marczibányira jellemző különleges tárgy: anyaga drága és ily nagy méretben (20,2 cm magas) igazán ritka, ezen felül egyéb díszei is pompásak. Tetején egy delfinen lovagló Neptunus-alak látható, alatta pedig egy négy darabból álló boglársor, melyek a nagyobbak közül valók, ékkövesek, s eredetileg valószínűleg nyakék tartozékai voltak. Nyakának foglalása zománcos, fülén foglalt ékkövek ülnek. Egy kulacs formájú ivóedény Terebesen előkerült lelet. Talán római, talán későbbi, esedeg hamis az az arany illatszeres palack, melyet lankovich egy eszéki aranymívestől vásárolt, s az onnan nyert adat szerint Mitrovicán (Sirmium) találták. ló sok magyar gyűjtő osztozott a mitrovicai leleteken, ezt láttuk Fejérvárynál is, bár az ő darabjainál nincs aggály a darabok eredetiségét illetően. „PRVDENTIA" feliratot visel a Jankovich-gváijtemény allegorikus alakkal díszített ezüst illatszeres palackja. Ezt Nagyszombaton, a Szent Miklós-templom romjai közt lelték, s igen szép késő reneszánsz darab. Még kalandosabb módon jutott ide egy

7 ezüstfoglalású kókuszdió testű vadászcsobolyó, amit Solymáron, a vár kútjából emeltek ki 1805-ben.