Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

A gazdag asztal tartozékai közül tömegesen készült, és nem kis számban fenn is maradt az ezüstpohár és a jellegzetesen magyarországi lelemény, a talpas pohár. Az utóbbiak közül két darabot említünk: az egyik 1600-ból való, Jankovich a Pest megyei Kosdon vásárolta a helybéli református lelkésztől, a másik pedig egy névről is ismert debreceni ötvös, Tarack Ötvös János műve, akiről 1631-ben esik említés, utóbbi mű peremén Báthori Márton neve van vésve. A legkorábbi ezüstpoharat halászok találták a Bodrogban, és Szirmay Antal zempléni jegyzőhöz került, tőle vásárolta meg Jankovich. A magyar pohár aló. század végének emléke, peremdísze vésett, gótizáló elemekkel, s rajta a Rátold nemzetség címere. A feltételezés szerint Lórántffy Zsuzsannának, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem feleségének a tulajdona lehetett, aki a dél-itáliai eredetű Rátold nemzetségből származott (113 sz.). Volt egy pohara az augsburgi Abraham Mairtól. Két ezüstpohara pedig a hírek szerint az ecsedi láp lecsapolásakor, 1778-ban került elő. Hamisítványok, melyeket 1778-ban a lelőhelyre raktak a hamisítók vagy cimboráik, majd megtalálták őket. Mondanunk sem kell, hogy Jankovich mindkettőt Litteráti Nemes Sámueltől vette meg, s lehet, hogy az egész lápmese még hamis változatban sem igaz, a poharak sohasem látták a Báthoriak birtokait, s a két pohár egyenesen Litteráti saját üzlete, a poharakat ő készíttette. További hamis poharai is származnak a szélhámos vándor műárustól és mutatványostól. Igazi viszont Hans Mautner brassói ötvös egybejáró pohársorának két maradványdarabja, a sorozat Vffl-as és IX-es számú darabjai (99. sz.). Ezek az egymásba illeszthető, számozott poharak, melyeknek általában volt egy díszes, fedeles befoglaló edényük is, az idők során széthullottak és ma már csak számos töredékdarabról tudunk, egész nincsen. A Mautner-féle pohárpár igen szépen vésett, rajta címer Mikes Kelemen nevével és az 1682-es évszámmal. Az illető nem azonos a Törökországi levelek halhatatlan szerzőjével, hanem annak hasonnevű unokafivére. A tányérok, csészék, tálkák rendjében kitűnő és közepes darabok sorakoznak, ám egyik sincs híjával történeti érdekességnek. A legjelesebb darab kétséget kizáróan Putnoky Klára és Szemere László dísztányérja (1664), a nyolcszögletes, középdudoros darabok egyik nevezetes emléke (97. sz.). A Szemere család Zemplénben volt birtokos és viselt hivatalt, Szemere Pál pedig, a híres szépségnek, Putnoky Klárának a férje, Borsod és Abaúj vármegyékben is országgyűlési követ volt. Gyermekük, Szemere László követte atyját tisztségeiben. Jóllehet a terület a királyi Magyarországhoz tartozott, az erdélyi fejedelemségtől is függött, sajátos szerepéből adódóan a Szemerék időnként mindkét urat szolgálták. Putnoky Klára egyébiránt heves vérmérsékletű asszonyság lehetett, állítólag némely tót atyafiakat felbérelt arra, hogy férjét, Szemere Pált eltennék láb alól, amire azok rá is állottak, a merénylet azonban valamilyen ok miatt mégsem járt sikerrel. Klára asszony - ha az egész históriának van valós magva - indítéka, hogy Wesselényi Miklós nádor szeretője volt, ki is a nevezetes összeesküvést szervezte, mely a Szemerékre nézve is csaknem balul ütött ki. Ugyanis Szemere László szoros kapcsolatban állott I. Rákóczi Ferenccel, ki az ő idején, 22 esztendős korától Sáros vármegye főispánja volt, s erősen belekeveredett a Wesselényi-féle összeesküvésbe, melynek leleplezésekor ő is fogságba került. Fővételre szánták, de horribilis váltságdíj, 885 ezer forint ellenében megszabadult. A tál maga feltehetően így-úgy az egész históriával összefügg. Készítésekor, 1664-ben Szemere Pál már erőszak nélkül, békében jobb létre szenderült, ennek következtében szerepel a tálon anya és fia egyesített címere és névfélirata. A mesterien szép ezüstmű bizonyosan egy nagyobb sorozat hírmondója (tudomásunk szerint egyetlenegy darabot sohasem készítettek), feltehetően egy tucat volt belőle. A hasonló darabokra - és a vázolt történeti körülményekre való tekintettel - erdélyi ötvös művének kell tartanunk, s mivel nincs mesterjegye, magas megrendelővel kell számolnunk, aki saját műhelyt működtetett. A legvalószínűbb, hogy a Rákócziaktól kapták ajándékba, kikkel sok dologban tartottak kapcsolatot, például Szemere László zempléni követként vett részt I. Rákóczi Ferenc fejedelem (aki egyébként egy pillanatig sem ült ténylegesen Erdély trónján) 1666-ban tartott esküvőjén. A mű Kassán, Semsey András gyűjteményében volt, lankovich Szujeczky Antal nevű ágensén keresztül vette meg. A tálkák és csészék között a legszebbek a török ezüstcsészék. Az egyik darab 16. századi, igen nemes forma, teljes felületén pontszerű díszítéssel. Dunaföldváron a földben találták 1802-ben és a helyi Martin Elsasser gyűjteményébe kerül, majd innen Jankovichhoz (ltsz.: App. Jank. 182), a másik török darab feltehetően európai készítésű, talán Magyarországon dolgozó török mester műve, s az 1600-as évekből származik. Pajzsot viselő lovas alak látható a közepén, élénken emlékeztetve az európai barokk konfektcsészékre. Dús lombdísze is európai-magyar hatásoknak enged (ltsz.: App. Jank. 170). E viszonylag kicsiny tálkákról és csészékről elmondható, hogy Jankovich azokat szerezte meg elsősorban, melyek régészeti leletek voltak, történeti érdeklődése ezek felé vonzotta, s a könnyen megszerezhető, forgalomban lévő, föld alá sosem került darabokból szinte semmi ilyesmit nem tartott a maga számára megszerzésre érdemesnek. Némi kivételt jelentettek a véletlenül és nagyon könnyen elérhető tárgyak. A szemes Löwy Hermann például egy ezüst tálkát (ltsz.: App. Jank. 172) a pesti vásáron vásárolt neki. Ásatásból erednek a következők: egy 15-16. századi vésett ezüst csésze görög nyelvű felirattal, a veszprémi apácazárda romjai alól (ltsz.: App. Jank. 181), egy ezüst csésze 1517-es évszámmal, a Tiszából került elő (ltsz.: App. Jank. 156), egy ezüst csésze, székesfehérvári lelet, kora bizonytalan (ltsz.: App. Jank. 155), egy ezüst csésze, állítólag az ecsedi láp lecsapolásakor került elő (ezek többnyire hamisítványgyanúsak, ltsz.: App. Jank. 183). Jankovich különösnek tűnő előszeretettel gyűjtötte az evőeszközöket, mindenekelőtt rengeteg 15-18. századi kanalat szedett össze az évek során, késből, villából, sótartóból, miegymásból nem annyit. Kevéssé érdekelték a készletek, inkább az egyedi darabok, ahol ismét csak a vélt vagy valós történelmi kötődéseket tartotta szem előtt. A legelőkelőbbek, egyszersmind a legjobbak Izabella királyné, I. (Szapolyai) János király feleségének személyéhez kötődnek, a magyar reneszánsz jelentős darabjai, bármily kisméretű darabok is. Jagelló Zsigmond lengyel király leánya (1519-1559) életének negyven esztendeje alatt a keletközép-európai történelem egyik legzaklatottabb időszakának volt szereplője és különös hőse (132. sz.). Miután János király elhunyt, rövid ideig negyedmagával gyámként kormányozta az országot, mígnem a török 1541-ben elfoglalta Budát, és ezzel összedőlt a középkori magyar állam. Izabella Erdélybe ment, melyet a török meghagyott neki, de az országegyesítést szorgalmazó Martinuzzi Fráter György nyomására 1551-ben lemondott, és Erdélyből fiával, János Zsigmonddal együtt visszatért Lengyelországba. Minthogy azonban I. Ferdinánd nem volt képes a sokkal erősebb törökkel szembeszállni, és az erdélyi főurak is féltették a számukra nem kedvezőtlen státust a Portával, a rendek visszahívták Izabellát, aki 1556-ban fia nevében Erdély trónjára lépett. Ez Erdély és a királyi Magyarország 1848-ig tartó elszakadásának kezdőpontja. Mindazonáltal az erdélyi államforma igazán csak akkor tisztázódott, amikor az 1540-ben született, 1556-tól névleg anyjával együtt uralkodó, de a tényleges hatalmat csak 1560-ban kézbe kapó János Zsigmond uralma vette kezdetét. János Zsigmond apja után Magyarország választott királya lett, s e címről csak 1570-ben, a speyeri egyezményben