Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

Kisfaludy Károly (1788-1830) műgyűjteményéről van szó. Láttuk már, hogy Kazinczy, ha nem is nagy sikerrel, de maga is igyekezett műtárgyakat beszerezni, de még jobban másoknak ebben segítségére lenni. A két író közt azonban sok az eltérő vonás. Míg Kazinczy harcos nézetei és állandó anyagi gondjai között is ragaszkodott a nemesi életformához, addig költőtársa, a nemzeti romantika jeles irodalmi képviselője, Kisfaludy Károly már fiatalon a művészéletet választotta, birtokai jövedelmei csak annyiban voltak fontosak neki, amennyire művészeti és irodalmi téren végzett munkájához a hátteret biztosították. Megjegyzendő, birtokaihoz csak igen későn jutott hozzá, addig polgárként tengődött, mint arcképfestő és mint adóssághalmozó. Festészetet a bécsi akadémián tanult, majd a rézmetszést is elsajátította. Nemzeti romantikus festészetünk benne tiszteli egyik legjobb korai mesterét. Kazinczyval szemben eredeti alkotó volt az irodalomban is és nem csupán, mint költő, hanem elbeszélő és kiváló színpadi művek szerzője. Jeles költők sora tekintette őt vezérlakjának, az 1822-ben elindított Auróra-zsebkönyvek sorozatában publikált Bajza, Czuczor és Vörösmarty is. E folyóiratot tekintélyes mértékben saját maga illusztrálta is. Műgyűjtéssel korán elkezdett foglalkozni, s állítólag 1815-ben, itáliai utazása során már vásárolt képeket. Más kérdés, hogy ezeket tüdőbajának kezelése miatt nagyrészt el is kellett adnia. Amikor örökségét átvette (1826) ismét szerzett képeket, s rövid életének hátralévő négy esztendejében mintegy félszáz jó darabot gyűjtött össze, s emellett még hozzávetőleg 30 olyan képet is, melyek valószínűleg inkább csak szobadísznek tekinthetők. Halála után a képeket értékesítették, így ezek különféle magyar gyűjtőkhöz és kereskedőkhöz kerültek. Mára már mindössze néhány azonosítható, s ennek alapján úgy tűnik, hogy a jószemű, iskolázott Kisfaludy igen ügyesen vásárolt. A szétszóródott anyag egy része a Blaskovich család birtokába került, s e művek Tápiószelén ma is megvannak. Hesz, Pollack, Kazinczy és Kisfaludy, s mint majd látni fogjuk, Ferenczy képzőművészeti tárai azt bizonyítják, hogy a feltámadó-félben lévő magyar művészet képviselői fontosnak érezték a műgyűjtést, ezen belül ennek legmodernebb ágát, a képzőművészeti anyagot látták elsődlegesen művelendőnek. Progresszív nézeteikből, változtatásra törekvésükből, minden odvas eszme elutasításából ez következett. Végül a pest-budai műgyűjtés két jeleséről külön emlékezünk meg. Jelentőségük azért is nagy, mert elsősorban szobrokat gyűjtöttek, s ezzel nagy hiányt pótoltak. A 18. századvég köznemesi gyűjtői már a polgárosulás előhírnökei, amit ők kedveltek, az némileg eltért a főrangúakéitól, több kifinomultság, alapos hozzáértés és kevesebb reprezentációs igény tapasztalható bennük. Ebben a tekintetben a Marczibányi család a legjobb példa. Gazdagságuk, hatalmas birtokaik alapján lehettek volna éppen forangúak is, a bárói-grófi rang hiánya azonban úgy tűnik, sem őket, sem a főnemeseket nem zavarta, így is a legpatinásabb családokkal házasodtak, tekintélyük nagy volt - tegyük hozzá, hogy az udvar előtt is. Nevük, végül is, már a 15. századtól ismert, mely egyes magyarázók szerint a „bán" szót tartalmazza, s minthogy horvát eredetük nem kétséges, felemelkedésük elképzelhetően a báni udvarban folyt, ahol mint jogvégzett emberek, bírósági tisztviselők voltak, s birtokaik nagy része is a Délvidék területére esett. Igazán naggyá Marczibányi Istvánban (1752-1810) lettek, aki vagyona egy részét jótékonyságra fordította, katonát állított az udvar részére, s a temesi területet tartományi király biztosként igazgatta, majd Csanád megyében volt alispán, valóságos belső titkos tanácsos. Utóbb Budára költözött s szép késő barokk palotájában élt, ahol gyűjteményét meg lehetett tekinteni (Schams még egy jó évtizeddel később, Buda leírásában röviden meg is emlékezik róla, jóval a gyűjtő halála után, sajnos, az anyagot nem részletezi). Budára költözésében döntő szempont lehetett, hogy érdemleges magyar tudományos élet akkoriban csak itt folyt. Látván pedig, hogy, a város egészségügye mennyire rossz, kórházi célra ingatlanokat vásárolt, és jelentős egyéb alapítványokicai végül is tűrhetővé tette a helyzetet. Templomok restaurálására is nagy pénzeket áldozott. Filantróp célú kiadásai itt még töredéküket illetően sem sorolhatók fel, de több iskolát is alapított, így például Léván gimnáziumot. Műgyűjtőként titokzatos figura, mert anyagának csak egyik arcát ismerjük jól, a magyar régiségeket, melyek egy részét Viczay gróftól szerezte úgy, hogy görög és római pénzeit, benne 80 aranyat cserébe neki adta. Ezen túl neki is maradt numizmatikai gyűjteménye. Gyermektelenül halt meg, neje csak négy évvel élte túl. Nevét többek között a nyelvtudomány eredményeinek jutalmazására alapított Marczibányi-díj tartotta fenn, melynek alapítványa hatalmas összeg, 50 ezer forint volt. A díjat 1830 és 1944 között adták ki, sajnos azóta nem. A gyűjteményt legifjabb testvérének, Marczibányi Lőrincnek a fia, Marczibányi Lajos (született 1786ban) örökölte. Ám fiágon Lajos ága is kihalt, a gyűjtemény egy részét feltehetően egyeden leánya örökölte. Legalább az anyag másik fele viszont István legkisebb testvéréhez, Imréhez került, akitől (bár sok gyermeke volt) csak leánya örökölt műtárgyakat, ma legalább is csak erről tudunk. Marczibányi Mária a Felvidéken birtokos Vagyon Istvánhoz ment nőül s a Marczibányi-szobrok egy része jóval utóbb ennek kastélyából került 1934-ben a bécsi Glückselig műkereskedés árverésére, illetve 1939-ben Budapestre, a Postatakarékpénzár egyik aukciójára, más részük Vagyon István egyik leánya révén, házasság útján a Rakovszky családban állapodott meg. Másik családi ágon a gyűjtemény egy jelentős hányada Marczibányi Antal (1793-1872) trencséni főispán birtokában volt található, aki a Magyar Tudományos Akadémia egyik alapító tagja volt, majd a szabadságharc alatti magatartásáért fogságot szenvedett. Növelte a Marczibányi-díj tőkéjét és pénzt adományozott a Nemzeti Színház alaptőkéjéhez is. Neki ismét csak nem volt fiúgyermeke. A Rakovszky családba került remekművekből Donath Sándor műkereskedő 1912-ben néhányat megszerzett, melyek többségét Delmár Emil vásárolta meg. Később szabad kézből történő eladások és némely további árverés során végleg szétszóródott, részint külföldre került Marczibányi István egykori híres anyaga. Ma úgy gondoljuk, hogy néhány, nem is különösebb mű kivételével minden fontos tárgy Marczibányi István titkos tanácsos gyűjtéséből származik, minthogy azonban a családi iratok máig sem kerültek elő, ez csak valószínűség, nem bizonyosság. Viczayval ugyanúgy csereberélt, mint lankovich, szintén régiségeket kapott a Viczayt leginkább érdeklő régi pénzek s érmek fejében. Másokkal is kapcsolatban állt, lankovich Miklós például szintén szerzett tőle néhány kiváló művet. A legkiválóbbat, a híres „A"-betűs násfát például 40 aranyért tudta csak megszerezni, ráadásul csak unokaöccsétől, Marczibányi Jánostól. A híres hegyikristály kancsóért pedig 600 forintot kellett adnia. Az egykori csáktornyai Zrínyi-kincstár maradékait is Marczibányi István szerezte meg, s ezeket örökösei a Nemzeti Múzeumnak ajándékozták, két dísznyereggel, néhány kisbronzzal, ókori plasztikákkal együtt. Rengeteg féldrágakőből faragott tárgy, díszedény közül több is oda került. A nagy rejtély a kisplasztikák gyűjteménye, melynek eredete tisztázatlan. Először ezek Marczibányi Antalnál mutatható ki 66 tételben (ebből 15 márvány, 1 vas, 2 ólom, a többi bronz), s van olyan feltevés is, hogy esetleg a híres Ferenczy-féle gyűjtemény egy töredékével állunk szemben, ez azonban nemcsak hogy nem is bizonyított, hanem valószínűtlen is, mivel tudjuk, hogy a Ferenczy-gyűjtemény örökösei jó háromnegyed századon át képtelenek voltak kisbronzaikat értékesíteni. Marczibányi Antal idején reneszánsz és barokk kisplasztikát senki nem akart venni,