Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

legfeljebb ókorit. Feltehető tehát, hogy ez is Marczibányi István szerzése s alighanem Bécsben tett rá alkalmilag szert, ahol igen sok drága dolgot vásárolt össze. S ha mégis magyar eredetet tételezünk fel, akkor is sokkal inkább gyanakodhatnánk arra, hogy a darabok Viczaytól származnak, de ez sem több kalandos feltevésnél. Mindenesetre a Marczibányi-bronzok sorsa annyiban is eltér a korábbi gyűjteményekétől, hogy egy jó részük az 1930-as évek végéig itthon maradt, sőt, néhány mindmáig. A Marczibányi Antalnál őrzött anyag pedig minden bizonnyal csupán a fele vagy harmada volt az egésznek, hiszen idősebb testvérei, Mária és János bizonyíthatóan örököltek, Mária meglehetősen sok és jelentős szobrot. A bronzok között néhány egészen elsőrangú is akadt. Az egész anyag élén mind minőségét, mind időrendjét illetően egy Szent Kristóf-szobor áll, melyet Lorenzo Ghibertí és az ifjabb Peter Vischer nevével egyaránt kapcsolatba hoztak. Utóbbinál a mestermegnevezés majdnem meg is nyugodott, ám amikor a szobrot leszerezték talapzatáról, kiderült, hogy talpában az eredeti, 1407-es évszám található. Ezzel a Vischer-attribució kívül került a lehetőségeken, s egyre inkább hajlott a kutatás arra, hogy ha nem is Ghiberti, de Nanni di Banco művéről van szó. A kérdés továbbra is fennforog, nem tekinthető lezártnak. Delmár Emil, amikor az első zsidótörvény hatására külföldre távozott, e tárgyat magával vitte. Mikor 1912-ben megvette Rakovszkyéktól, óriási összeget, 3300 aranykoronát adott érte, s ez az 1950-es években térült meg neki, amikor 60 ezer dollárért adta el a bostoni (USA) Museum of Fine Arts-nak. Az Osz allegorikus alakját, Niccoló Roccataghata remekét viszont Delmárnak a kisplasztikái gyűjtésben fő konkurense, Wittmann Ernő szerezte meg. Őt is a zsidótörvények kényszerítették emigrációba, kisplasztikáit magával vitte, ezek azonban a háború alatt nagyrészt elpusztultak. A legjobb Marczibányi-márvány (Itáliai mester műve a 17. század elejéről, Krisztus siratása) Delmáron keresztül, annak örököseitől a Szépművészeti Múzeumé lett. A harmadik nagy magyar kisplasztikái gyűjtő, Kohner Adolf is több darabot szerzett meg a Marczibányi-hagyatékokból. Egészében véve a Marczibányi-gyűjtemény, főleg annak kisplasztikái anyaga egy független gyűjtői szellem emléke, s előfutára volt az 1900-as évek első felében Magyarországon igen kedvelt kisbronz-gyűjtésnek. Jankovich természetesen ismerte az anyagot, s végül több darabot is szerzett belőle, s ezzel kapcsolatban fennmaradt Marczibányi Jánosnak Jankovichhoz írt levele. Brüdern báró, Jankovich és Fejérváry másokkal karöltve, különböző szellemi irányultságuk ellenére támogatásokkal, ösztöndíjakkal, tanulmányutak költségeinek fedezésével együttesen támogatták nemzeti művészetünk kezdeteit. Egyik szépreményű kedvencük, Ferenczy István (1792-1856) szobrászművész volt, akinek művészeti pályája a tündökletes és lelkesedést kiváltó első évtized után lehanyatiott, támogatói eltűntek, kiöregedtek, meghaltak, s újak már nem akadtak. Finom klasszicizmusa a nemzeti romantika olykor felszínes világában érdektelenné vált, s a nagyra hivatott mester vidéki kastélyok kertszobrainak készítőjeként és sírkőszobrászként kívül rekedt művészeti közéletünkön, amire köre és kora nem lehet éppen büszke. Eletének vége felé (1847) a fővárost elhagyta, visszavonult felvidéki magányába, szülővárosába, Rimaszombatba. Ferenczyből a jelek szerint a véletlen formált gyűjtőt. Miután módos hazai támogatóinak ösztöndíja mellett igen sokat dolgozott a római vezető szobrászok keze alá, maradt annyi pénze, hogy egy nem túl terjedelmes, de a maga korában gazdagnak tekinthető kisplasztikái gyűjteményt tudott összehozni. Erre 1818 és 1824 között keríthetett sort, amikor Thorvaldsen műhelyében dolgozott. E hat esztendő alatt állt össze a jó nyolcvandarabos kisbronz-anyag (kevés ólomszobrát is ide kell számítanunk), ezt haza is hozta. Ferenczy azonban nem azt kapta itthon, amit várt. Világos, komoly szobrászata nem aratott sikert akkor, amikor valamivel több Nationalwehmut szükségeltetett volna. Ez a romantikus műbúskomorság azonban sehogyan sem illett hozzá, de remélte, hogy úrrá tud lenni a helyzeten. Az óriási tekintélyű Kazinczy támogatását próbálta megnyerni, akitől azonban inkább csak kioktatásban, mint segítségben részesült. Ugyanakkor a művészettörténetben igen jártas Ferenczy tapasztalhatta, hogy a nagy irodalmár ebben a tekintetben felszínes tudású, hajlik a pufogó frázisokra. Belátta, hogy nem számíthat segítségére. Mikor anyagi helyzete a fogyatkozó megrendelések következtében az 1840-es években rosszra fordult, akkor jutott arra az elhatározásra, hogy e gyűjteménytől megválik. Saját feljegyzései szerint ekkor mintegy 80 kisbronza volt, s ez kizárja a későbbi kalandos ötleteket, melyek szerint esetleg a Rakovszkygyűjtemény is Ferenczyéből alakult volna ld. A Nemzeti Múzeum épülete ekkor már a befejezés felé haladt, illetve ezen idő végén meg is nyílt, helyet kapott benne a Széchényi-, a Jankovichés a Pyrker-gyűjtemény, mely utóbbi éppen 1846-ban került ott bemutatásra, vagyis az épület augusztusi kapunyitása után mindjárt a közönséget szolgálta. E biztató jelek közepette Ferenczy felajánlotta megvételre gyűjteményét. A nádorhoz írt folyamodványban meglehetősen keserűen, de honfiúi bizakodással vegyesen fogalmaz: „Igen fogná enyhíteni rajtam a sors csapását s a gyűjteményemtőli megválásom fájdalmát azon nyájas gondolat, hogyűa művészetemmel nem szolgálhatok is hazámnak, legalább gyűjtésem fáradalmit ennek kincsei közé számíthatnám". Az ügyből azonban nem lett semmi. József nádor ugyan aligha hagyta volna figyelmen kívül Ferenczy kérvényét, de pár hónap múlva bekövetkezett halála után az ügyet elfelejtették. A gyűjtő halála után a szobrok Rimaszombaton voltak, s nem tudott róluk senki, ezért még az 1912-ben rendezett nagy kisplasztikái kiállításon sem volt látható. Valószínű ugyanakkor, hogy Ferenczy unokahúgának leányai épp e rendezvény visszhangjának alapján hozakodtak elő 1913-ban vételi ajánlattal és ekkor - elsősorban Melier Simon szorgalmazására - a Szépművészeti Múzeum a táraiból még hiányzó műfaj e kiváló együttesét megvásárolta. A vétel ténylegesen csak 1914-ben zajlott le, épp jókor, a háború előtti percekben. Bő felét 1917-ben mutatták be először. így végül a szomorú életű szobrász hagyatéka mégiscsak, szándékának megfelelően - bár rajta már mit sem segítve - közkinccsé vált. Ferenczy István sohasem volt gazdag, sikerei csúcsán is éppencsak jómódúnak volt mondható, mégis nagyszerű gyűjteményt állított össze. Olyasmit gyűjtött, amit az ő korában még aránylag szerényebb összegekből meg lehetett szerezni. Mi lett volna, ha van fölös pénze? Nyilván egyik legnagyobb műgyűjtőnk - de így is ott a helye a nagy alapítók Panteonjában ennek a botladozó szavú-írású nagyszerű férfiúnak. Arról itt nem kell szólnunk, hogy Jankovich és Ferenczy között létezett-e ismeretség, hiszen a nagy gyűjtő a kiváló szobrász egyik fiatalkori támogatója volt. Ferenczy gyűjtésének eredménye azonban kívül esvén érdeklődésén, azzal nem foglalkozott. Különben is, amikor ennek eladása felmerült, Jankovich anyagi mélyponton volt. A rajzok és metszetek gyűjtése bizonyos értelemben általánosnak mondható Jankovich korában. Ezeket azonban nem művészettörténeti vagy esztétikai alapon szedték össze, hanem általában történeti illusztrációként. Tárgyuk ennek megfelelően többnyire arckép, csatakép, allegorikus formába öltöztetett triumfálás, várkép, térkép s más effélék. Ebből Jankovichnak bőségesen jutott, de szinte minden kastély, kúria dekorációjához hozzá tartoztak a történeti-személyes metszetek. Kazinczy a tudományos búvárkodás eszközeinek tárában tartotta számon őket. Azt láthattuk, hogy herceg Esterházy család ebben a tekintetben is az első helyen állt. Egy-két bécsi magyar