Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

de Czernin gróf megkedvelte, becsülte szorgalmát és négy évre itáliai ösztöndíjat biztosított számára. Elképesztő mesterei voltak a félszigeten, a gemmavésést és -faragást magától a nagy Canovától tanulta, de a kor másik nagy szobrászánál, Thorvaldsennél is tanult, utóbbinál a kisméretű domborművek készítését sajátította el. Bécsbe visszatérve keresett éremmodell-tervezőként és vésőként egyaránt sok munkát kapott, és jól megfizették. Jövedelmeit az is növelte, hogy jelentős állásokat is elnyert: dolgozott a pénzverdének, s 1835-től haláláig a Vésnökadémia igazgatója volt. Jó anyagi helyzete lehetővé tette számára a műgyűjtést: az Itáliában gondosan megtanult régészeti, művészettörténeti elméleti és gyakorlati ismereteinek felhasználását. Azaz mindig olyan műveket vett meg, amelyek jó helyről származtak, s ezzel csaknem teljesen sikerült kiiktatni a műgyűjtő leggonoszabb kockázatát, a hamisítvány eredetiként való, nagy pénzért történő beszerzését. Modern szemmel nézte a műalkotást, s abban nemcsak szép és értékes holmit látott, hanem a történelem, a művelődés nagy állomásait, folyamatait. Az ő bécsi fénykorában, 1830-1860 tájékán alig volt magyar műgyűjtő, akinek anyagát ne alakította volna jelentékeny módon, s nem egy közülük alapvető indíttatását tőle nyerte. Különösen sokat tett Fejérváry Gábor sikeres pályájáért, bár utóbbi általában több hozzáértőt is megkérdezett oly esetben, amikor nagyobb vásárlást tervezett. Elete vége felé Ipolyi Arnold is érdeklődést mutatott Böhm anyagai iránt, de végül csak a hagyatéki árverésen vásárolt azok közül. Böhm mindenfajta műtárgy iránt érdeklődött. Folyamatosan leste a műkereskedéseket és ezért a Bécsbe érkező magyar gyűjtőnek a megfelelő tárgyakról mindig tudott információt adni. Emellett azonban szoros kapcsolatot tartott az ifjabb korában, Itáliában megismert kereskedőkkel, egyéb szakemberekkel, így ásatásokat vezető régészekkel is, s ezért azokat is útba tudta igazítani, akik a Bécsben ritkán előforduló dolgok iránt lelkesedtek. S ő maga egész életén át gyűjtött, s így egy igen jó kollekció tudott összeszedni, jóllehet - bár módos polgár volt - a nagybirtokosok, az akkor Bécsben már igen erős nagyiparosok és bankárok lehetőségeivel nem volt mérhető az övé. Első tárgyait 1825 tájt szerezte Itáliában. S gyűjteménye azért sem nőhetett hatalmasra, mert nagyon gyakran értékesített belőle olyasmit, amit olcsón vett és igen magas áron tudott eladni; s ilyen esetekben nem sajnálkozott különösebben azon, hogy jeles művektől kell megválnia. Jó, ügyes kereskedő volt, s még egyszerű üzérkedéssel is vádolták - no nem bíróság persze, hanem a bécsi széplelkek. Legnagyobb fogása az volt, amikor 1860-ban húsz darab kiváló Dürer-rajzot adott el a neves hamburgi gyűjtőnek, Hausmann-nak. Mintegy negyven Rembrandt-rajzától is megvált. Végül az 1865-ben Bécsben, Posonyi Sándornál megtartott árverésen adatott el a megmaradt műtárgyak döntő többsége, 141 festmény, 488 rajz, 1086 metszet és egy nagy sereg egyiptomi, görög, etruszk, római, bizánci, középkori régiség, köztük ókori vázák. A művek erősségét tekintve nem volt egységes a gyűjtemény, a régiségek között tagadhatatlanul akadtak, tucatdolgok, inkább érdekességek, ezek vélhetően a fiatal Böhm által megszerzett és nosztalgiából megtartott holmik voltak. Tekintettel arra, hogy a jelesebb rajzok már régebben elkeltek, az aukción a képek iránt volt a legnagyobb az érdeklődés. Magyar vevők is jelen voltak, s több művet meg is szereztek, s ezek részben máig Magyarországon maradtak. A Böhm-gyűjteményben voltak elsőrangú darabok is, számunkra azonban elsősorban Böhm sajátos, katalizátorszerepe a fontos. S biztos ítéleteivel és jó tanácsaival igen erősen segítségére volt a reformkor kibontakozó nemzedékének, segítve ezzel a magyar gyűjtemények anyagának érzékelhető feldúsulását. Jankovichnak abban az élményben lehetett része, hogy még a teljes gyűjteményt láthatta, jól ismerte Böhmöt, aki időnként segített is neki. Levelezésük egy része ismert. Pesten csak nagyon kevés olyan régiségárus tevékenykedett a 19. század első felében, aki a képkereskedést is meg merte volna kockáztatni. Közéjük tartozott Müller Károly, aki az 1820-as évektől az 1860-as évekig mutatható ki. Hozzáértése kétségtelen volt, amit az is bizonyít, hogy írogatott is a régi „német" Pest-Budáról (Pest wie es leibt und lebt. Eine humoristisch-topographische Biographie in Versen. Pest 1855), lapot is szerkesztett. Utóbbi „Pest-Ofner Bürger-Zeitung" az első vállaltan polgári lapok egyike. Műgyűjteménye is ismert volt a korabeli szellemi életben és Schams 182l-es művében (majd Dorffinger 1827-ben) rövid leírást is adott róla. Az, hogy Müller már a műtárgyakkal való kereskedéssel szerezte jövedelmét, új jelenség, s mutatja, hogy lassan-lassan Pest elindult a fejlődésben, bár provinciális jellege kétségkívül sokáig megmaradt még. Müller gyűjteményében közkedvelt nevek szerepeltek (Annibale Carracci, Guido Reni, Francesco Solimena, lusepe Ribera), ezeknek aligha eredeti műveiről lehetett szó, a kisebb mesterek közül Gaetano Gandolfi, Caspar de Crayer inkább lehet hiteles. Ezt megítélni nem lehet, csupán egyetlen képéről sejthető, hogy azonos egy később is előkerülttel. Ez egy Annibale Carraccinak tulajdonított mű, mely Szent Ferencet mutatja, s a Karátsonyigyűjtemény eladásakor 1935 körül volt Pesten forgalomban; akkor nyilvánvaló lett, hogy középszerű másolat. Müller Károlynál Schams említ egy hazai művet is, Donát Jánostól egy magyar tájat. Mivel Müller gyűjteménye pesti volt, Jankovich nyilván ismerte és gyakorta találkozhatott is a két gyűjtő. Ezt az korlátozhatta józan mértékre, hogy Müllernek aligha voltak olyan súlyú kincsei, melyek Jankóvichot komolyan érdekelhették volna. Hasonló kisebb gyűjtemények aránylag többször fordultak elő, mint korábban. A köznemesi értelmiség - bár egy teljes ország értelmiségének kevés volt - lassan megváltozott, igényesebb lett, műveltebb, politikailag egyre többen kiléptek a provincializmus korlátjai közül. A műgyűjtők száma gyarapodott. Székelyföldi származású köznemes volt például Kászonyi Dániel (nem azonos az 1813 és 1886 között élt irodalmár Kászonyi Dániellel, hanem ennek apja), akinek műgyűjtői tevékenysége teljesen Bécshez és Pozsonyhoz köthető, a kancellárián dolgozott, s nem csupán magas hivatalából következően volt gazdag, hanem birtokainak hasznával is jól gazdálkodott. A bécsi magyar kancellárián hivatalnok, s Kazinczy baráti köréhez tartozott. Képgyűjteményében igen jó munkák is akadtak, melyek közült 1816-ban a herceg Esterházyak szereztek meg néhányat, s többségük vétel útján később innét a Szépművészeti Múzeumba kerültek, megmaradt képeinek sorsáról nem tudunk semmit. A reformkor kiváló klasszicista építésze, Pollack Mihály (1773-1855), akit elsősorban a Nemzeti Múzeum építészeként ismerünk, de igen sok más épületet emelt Pesten s egyik első meghatározója volt a főváros miliőjének, ugyancsak szorgos műgyűjtő volt, s elég jó darabokat gyaníthatunk képei közt, melynek Pollack által 1850 körül készített, 66 tételt felsoroló lajstroma ugyan fennmaradt, de az egyes művek többségükben ma már nem azonosíthatók. A lista elkészítése utáni években Pollack még mintegy 20 darabot szerzett, s volt valami 80 metszete is, többnyire angol művek. Meisseni étkészleteinek egyikét a bécsi Kunsthistorisches Museum vette meg; szobrairól nem tudunk. Pollack gyűjteményének összeállásáról általában nemigen tudunk mit mondani. Gyanítható, hogy Bécsben, Pozsonyban és Pesten egyaránt vásárolt, s benne a spanyolt kivéve a nagy európai festőiskolák valamiképpen mind megjelentek. Nem volt tehát elfogult és szűkkeblű. Ugyanígy valószínű, hogy egy nem nagy, de gyűjtője miatt érdekes képtárról sem volt tudomása, vagy az sem érdekelte.