Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)
MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében
Meglehetősen sok vidéki kastélyban voltak ekkoriban már tűrhető műgyűjtemények, az arcképcsarnokok pedig természetes velejárói a főúri környezetnek, s lassan már a köznemesinek is. A főnemesi családok gyűjtése erősen összefügg anyagi körülményeik javulásával, s hiába régi némelyikük (például a Szapáryak), korábban szerény szerepet játszottak a hazai közéletben és gazdaságban. A 18. század számukra inkább kezdet csak, mint teljesség, a 19. század az ő igazi időszakuk. Például a Czirákyak 1723 óta bírták a grófi rangot, sőt gróf Cziráky László (meghalt 1776-ban) már műbarátnak tekinthető, az anyag viszonylag szélesebb körben azonban csak fia, a családban legmagasabbra jutó gróf Cziráky Antal (1772-1852) országbíró és miniszter személyével kapcsolatban vált ismertté. Schams leírásaiban dicséri a szép, Budán őrzött képgyűjteményt és könyvtárat, a tárgyak javát azonban később a lovasberényi kastélyba szállították, ezek az idők során szétszóródtak. Az eddigi kutatások nem terjedtek ki rá, pedig bizonyosan nem volt érdektelen. Más érdekes dolgaik is lehettek, Jankovich ismerte anyagukat, erről több levélváltás is tanúskodik, de a részletekre ezek sem térnek ki. Az 1848-as forradalom és szabadságharc „gyermekei" közé számított a Luzénszky (Luzsénszky) bárói család két tagja, Luzénszky Henrik (1828-1895) és Sándor (1823-1860). Az utóbbinak atyja, báró Luzénszky Pál (1791-1869) kassai polgármester, akinek érdekes műgyűjteménye is volt. Ez egy ideig Kassán, majd Pesten kapott elhelyezést, a Váci utcai Kasselikházban. A jelek arra vallanak, hogy nagyobbrészt külföldön vásárolta meg, egyik-másik talán részint Luzénszky Pálné Tisza Vilhelmina hozományaként kerülhetett a Luzénszky családba. A képtárnak, mely igen jelentős mennyiségű képet, 401 darabot, volt őre is, Kaan Henrik festő személyében, Kaán özvegye a festő halála után tovább végezte férje munkáját. Amikor Luzénszky fiát, Sándort, a szabadságharcos hadsereg főhadnagyát Aradon halálra, majd súlyos várfogságra ítélték, komolyabb pénzeket kellett a családnak mozgósítania, s ekkor dönthettek a képgyűjtemény felszámolása mellett. Az eladásra Pesten került sor 1855ben, előtte azonban a képeket Marastoni Jakab, a pesti festőakadémia igazgatója és Brechler Albert pesti reáliskolai rajztanár felbecsülte. Ekkor egyszersmind teljes lista is készült a festményekről, minden darabnál megjelölve a becsült árat is, melynek végösszege 6668 forint lett Ezt első ránézésre eléggé alacsonynak kell tartanunk, ám ez érthető a forradalom utáni csend nagy apályában, s végül teljesen bölcsnek bizonyult, mivel az eladás után majdnem hajszálra ennyi, 6654 forint folyt be. A kéziratos jegyzék állítólag Kassára került s ott a levéltárban őrzik, erről azonban nem sikerült megbizonyosodni. Nem lehetetlen azonban, hogy az osgyáni családi levéltárba is került belőle példány, s némi kutatás után esetleg erre fény derülhet, annak ellenére, hogy a képtár nem a család osgyáni, hanem sztankóczi ágának a kezén volt; ugyanakkor a harmadik ágnak, a mórinak a dolgaiból is került valami az osgyáni iratok közé. A képeket (csaknem mindegyiket) pesti műgyűjtők vásárolták meg, s igen sok bukkant fel közülük az 1910 és 1980 közötti években Budapesten, sajnos, csak néhányról tudjuk, hogy honnan: ezek csaknem mind a PeteryPfeffer családnál. A Luzénszkyak évszázadokon keresztül kötődtek a Rákóczikhoz, már a 17. században Rákóczi László gróf egyik titkára és naplóírója is közülük való. Egyébként is, mindama rebellióban, melyek során nagyobbnak látszottak, lelkesen vettek részt. Képeik nagy része teljesen bizonytalan utakon keveredett el. Jankovich levelezésben állt Luzénszky Pállal, felfigyelt gyűjteményére, de nem képeire, hanem nyilván a II. Rákóczi Ferenc nevéhez köthető darabokra fájt a foga, nevezetesen a Wéigl-féle üvegkupára. 2. Polgári gyűjtők Közben e főnemesi, birtokos életforma mellett megtaláljuk azon pályákat is, melyek már egyértelműen a polgári világ kialakulása felé mutatnak. Olyan szellemi foglalkozású emberekről van szó, akik alapvetően már a magán- és közalkalmazás, a mesterség és a művészlét pályáin találták meg megélhetésük és műgyűjtőtevékenységük anyagi alapjait. Művész, jogász, orvos - legtöbbször ez a három válik műgyűjtővé e korban. Például Hesz lános Mihály (1768-1836) festő és rézmetsző, aki egri születésű volt, ám jobbára Bécsben élt, és javarészt itt gyűjthette össze mintegy félszáz darabosra tehető műgyűjteményét, melyben a jobb darabok holland és német barokk munkák. Egy ideig az ő gyűjteménye is Pesten volt, ahol közéleti ügy r ekben is igyekezett eredményt elérni, s lózsef nádort próbálta megnyerni egy pesti művészeti akadémia tervének, mely nem valósult meg ugyan, de az ő javaslata nyomán azért mindig napirenden is maradt. Ahol a magyar műgyűjtés a reformkorban hozzáférhető volt, ott Kazinczy Ferenc előbb utóbb megjelent, és általában bőségesen írt leveleiben a gyűjtőkről, s tanácsokat osztogatni számukra egyáltalán nem volt rest. O maga csak szerény arcképgyűjteményt szedett össze, ezek is másolatok voltak jeles személyekről. Metszetgyűjteménye ennél érdekesebb volt és történelmi irányultságú. Ugyanakkor nem győzte a nála gazdagabbakat biztatni, hogy a műgyűjtéssel és a könyvtárak alapításával segítsék a nemzeti művelődés ügyét diadalra vergődni. Azt azért látnunk kell, hogy művészettörténeti felkészültsége nem volt túl mély, ha talán felszínesnek mondani illetlenség is, a minőség iránti érzéke azonban kifejezetten gyengének tűnik. Kissé fúmigálta például a Brukenthal-gyűjteményt, másokat pedig mértéktelenül feldicsért. Példának okáért Fáy lános debreceni polgármesterrel állt össze képvásárlásra, Fáy adta a pénzt és a Bécsben ismerős Kazinczy vásárolt számára. (Fáyról, a numizmatáról már szóltunk.) Sajnos, Kazinczy az Itáliából hazatért Ferenczyért nem állt ki igazán, s ezt a kiváló szobrász igen megsínylette. Kazinczy érdemeit ezzel együtt is hiba volna nem méltányolni, hatalmas levelezése pedig kincsesbánya a téma kutatói számára. Röviden tárgyalnunk kell Légrády Imre tevékenységét, akinek régi egyiptomi gyűjteményéről már fentebb szóltunk. Művelődésünk történetében az ő neve alig ismert, bár kiváló műtárgyszakértő volt, így a Bécsben vásárló magyar műgyűjtők többször igénybe vették szolgálatait az 1820 körüli években. Annak ellenére, hogy Légrády életét Bécsben töltötte, magyar voltát erősen hangsúlyozta, s ez látszott a képeken is, a két Hunyadi-fivér és Szilágyi Mihály portréi talán valamelyik felszámolt ősgaléria maradványai voltak. A régi mesterek képei közül inkább csak a nevek maradtak fenn: Giorgione, Albani, Cranach, Teniers, a modernebbek azonban hellyel-közzel azonosíthatók is. Légrády szakmai, közigazgatással foglalkozó írásai mellett magyar történelmi alakok ábrázolásairól is írt, továbbá Corziról, Canova tanítványáról, végül a Pichler-féle gemmákról. Jankovich és Légrády társaságában voltak közös emberek, barátok, leveleztek is, a történelmi képek iránti érdeklődés is hasonló volt bennük. Légrády Imrénél sokkal ismertebb Böhm József Dániel (1794-1865), jeles éremvésnök, megbízható mester, ha nem is nagy művész, aki a mesterség elemeit nem csak kiválóan bírta, hanem jó művészetpedagógus is volt. Szepesolasziból származott, de nagyon fiatalon Bécsbe került, s élete vége felé a magyar nyelvre már igen rosszul emlékezett, szívesebben beszélt németül, de magyar voltát mindig hangsúlyozta. Ez nem is oly fontos, lényegesebb az, hogy mind a bécsi, mind a hazai műgyűjtőket tanácsaival rendszeresen támogatta. Hatalmas szakértelme nem véletlen. Ermészi tanulmányait a bécsi akadémián kezdte,
