Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

got. Műtárgyai részben az ősidők óta főrangú családi hagyatékból, részben bécsi szerzeményekből álltak, például a Kaunitzgyűjteményből is szereztek jeles képeket. Képeinek száma ugyan nem volt nagy, halála után 45 darabot katalogizáltak, de egészen kitűnő dolgok is akadtak a sorban. A legnagyszerűbb darab, valóban elsőrangú mestermű Angelo Bronzino egyik legfontosabb munkája, a Venus, Ámor és a Féltékenység című, 1540 körüli kiváló festmény, a firenzei manierizmus egyik ragyogó darabja, mely 1820-ig Kaunitz hercegé volt, majd a gyűjtő fiának, a balsorsú gróf Keglevich István (1840-1905) feleségének ajándékaként került az Országos Képtárba 1863-ban. Keglevich István a művészet szerelmese volt, szép csendben erre ment rá egész vagyona. A pest-budai műgyűjtés az ország és a város mérsékelt súlyához képest igen jelentős a szemlélt korban. Esett már szó a Brunswik-gyűjteményekről, s állandóan szólunk Jankovichéról, s tudjuk, hogy Eperjesre költözése előtt itt állt Fejérváry Gáboré is - három olyan kollekció, amely már önmagában is jelentőssé tenné a város műgyűjtését. Meglehetősen különös módon került ebbe a körbe az addig csak Ausztriában és Csehországban honos Migazzi család. Migazzi Kristóf gróf (1714-1803), aki 1756-tól váci püspök volt, de előbb még Rómában és spanyol földön látott el diplomáciai feladatokat. Miután 1761-ben Bécs hercegérseke lett, két széke közül az egyikről le kellett mondania. Nemhiába volt azonban tanult diplomata, úgy mondott le a váci püspökségről, hogy továbbra is annak kormányzója maradt 1785-ig (közben 1762-ben még egy időre a tényleges püspökséget is visszaszerezte: Migazzi nem volt könnyen lemondó ember, ha pedig javadalmakról volt szó, akkor nehezen sem). Mária Teréziát igen nagyra tartotta, II. József reformjait viszont nem szenvedhette, elsősorban a katolikus rendek feloszlatására hozott rendeletei miatt. Az uralkodó és Migazzi bíboros feszült viszonyának következménye volt, hogy a váci egyházmegye kormányzásáról végül is le kellett mondania. Az uralkodóval folytatott torzsalkodása hozzájárult a család magyarországi gyökereinek megerősödéséhez. Migazzi számára magától adódott a magyar rendi ellenálláshoz való csatlakozás. O emeltette az új váci székesegyházat, mely a Nemzeti Múzeum mellett bizonyára a legnemesebb klasszicista épülete Magyarországnak, megújította a papneveldét és az árvaházat, a város nagy, hagyományos értékeinek java tőle származik, rengeteg dolog az ő fejében született meg. Emelt egy intézetet az elszegényedett nemes ifjaknak is. A pápától címzetes karthágói érseki címet is kapott. Építészeti elképzeléseit a zseniális Canevale valósította meg, akitől nem csupán a székesegyház, hanem a diadalív is származik (1764), utóbbi Mária Terézia királynő, I. Ferenc német-római császár és gyermekeik váci látogatására készült. O maga is 1764-ben nyert magyar indigenatust. A török megszállás alatt ájultságba zuhant várost valójában Migazzi püspök állította talpra, városrendezési terveket készített, mások építői becsvágyát is méltányolta. Bécs hercegérseki javadalmaiból is sokat Vác felemelésére fordított. Magánvagyona a Magyarországon megtelepült rokonaié maradt, így műtárgyai is. A család 1835-ben több művet - elsősorban képet - Pannonhalmának adott, a legkiválóbb dolgok egy része azonban továbbra is családi tulajdon maradt. Migazzi Kristóf korában a felszabadított országrészben folyó építkezések során sok korábbi, ledőlt építészeti emlék maradványai kerültek ki a földből. A püspök ezek közül ókori római szarkofágokat, sírköveket gyűjtött össze főleg Óbuda, Szentendre, Dunabogdány vidékéről, s ezekkel díszítette a püspöki palota kertjét. Az idők során ebből 16 darab a Nemzeti Múzeumba vándorolt, s csak azok maradtak Vácott, melyeket korábban falba építettek, s nem vették őket észre. Az első négy római sírkő még lózsef nádor kérésére 1813-ban került Pestre. A püspök képtára nem volt nagy, de számos utazásának alkalmi vásárlásai azt mutatják, hogy a képzőművészet terén felette igényes és művelt emberként válogatott a helyi kínálatból. A Migazzi-műtárgyak a püspök halála után Pest-Budára kerültek, s elekor Jankovich feltehetően megismerte őket, a rengeteg római régiséget pedig bizonyosan. A püspök életében Jankovich még nem volt jelentékeny gyűjtő, kettejük kapcsolata így nem is nagyon alakulhatott ki. Pozsony Jankovich idejében már nem számított olyan jelentős városnak, mint a magyar királykoronázások idejében, mivel azonban a diétákat ott tartották, s Bécs is igen közel feküdt, Pest-Budával egyenrangúnak volt tekinthető. Műkincsekben is gazdag város, képtárai közül már említve van a Viczayaké és utalás esett gróf Csáky Manóéra. Az előbbi, mint emlékezhetünk, szabályos, művészettörténetileg színes képtár, utóbbi pedig vegyes volt, jobbára arcképekből állt, de akadtak benne olasz, németalföldi és német festmények is. Mindkét gyűjteményre jellemző azonban, hogy nem kötődtek eltéphetetlenül Pozsonyihoz, s mindkettőt tartották másutt is. Ugyanez jellemző a Pálffyakra, Pozsony vármegye örökös uraira és legnagyobb birtokosaira. A Pálffy család nemzedékeinek tulajdonában számosan birtokolták a győri hős Pálffy Miklós pozsonyi síremlékének famodelljét - miközben maga a minta ki sem került a vöröskői várból. Pálffy (II) Ferdinánd gróf (1774-1840), Rudolf gróf fia volt, ő tette a családi éremgyűjteményt kutathatóvá. A kiváló képgyűjteményt a bécsi Pálffy-palotába vitte, ahol a bécsi topográfüsok megemlékeztek róla, részletesen Böckh, Bécsről írott könyvének második kötetében. Az valószínű, hogy a Böckh által felsorolt csillogó nevek nem a képek tényleges mesterét, hanem inkább csak a stílusát jelzik, bár kizárni semmit nem lehet, lévén, hogy a képek egyrészt nagyon nehezen azonosíthatók, vagy egyáltalán, sehogyan sem, ezzel szemben, mivel alighanem a Kaunitz családtól származnak, elvben igen jóknak is kellett lenniük köztük. A Pálffyaknak ez a képtára szétszóródott, az igazán nagy műgyoíjtemény majd később jelenik csak meg. A magyarországi főúri kastélyokban őrzött műgyűjteményiekkel kapcsolatos adatok korántsem oly bőségesek, mint a PestBudán, Pozsonyban vagy Bécsben őrzötteké. Míg a városi palotákba nem volt nehéz bejutnia a tudományos szempontok alapján érdeklődőnek, a vidéki kastélyok világa sokkal zártabb volt, s az is maradt egészen a második világháborúig. Akadtak azonban lelkes hazai utazók, olyanok, mint Jedlicska Pál vagy a fiatal Pulszky Ferenc, akik bizonyos területeken végig tudták látogatni a kastélyokat. Többnyire a Felvidéken kóboroltak, s jobbrosszabb leírásokat tettek közzé. Sokkal gyérebbek az ismereteink az Alföld és a Dunántúl jelentékeny gyűjteményeiről, s még kevesebb az erdélyiekről. Néhányról azonban illik szólni. Elsősorban az Erdődy család mérhetetlen kincseitől, melynek javarésze Jankovich idejében gróf Erdődy József kezén volt (meghalt 1824-ben), aki 1779-ben iktattatott be Hont megye főispáni helyettességi hivatalába, 1810-ben Nyitra vármegye főispánja, 1799 és 1824 között pedig négy főméltóságot töltött be. A család gazdagabb ágához tartozott, melynek legfőbb birtokai közül megemlítendő a galgóci és pöstyéni majorátusi uradalom, továbbá a monyorókeréki, jánosházi, nagy-somlyói és vépi uradalom Magyarországon, Lyublanicza, Oberesz és Galdopp Horvátországban. Ezek mellet számos vár és kastély, melyek közt Galgóc és a Pozsony megyei Szomolány volt a leggazdagabb, utóbbi helyen őrizték a képeket. E képtárnak az iratai ma nem tanulmányozhatók, pedig nyilvánvalóan kiváló darabok is voltak benne. Egy évvel Erdődy György gróf (meghalt 1759) halála után írták össze a képeket, s ekkor 328 darab volt meg. A gyűjtemény egyharmada itt is családi képmásokból és nevezetes emberek portréiból állott (83 csa-