Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

ládi, 40 egyéb). Csak 8 darab volt bibliai tárgyú, a többi történeti, mitológiai kép, s adódtak benne csendéletek, tájképek is. Jeles nevek szerepelnek a sorban, mint Cima da Conegliano, Meindert Hobbema, s persze a magyar földön gyakori Meytens és Hamilton-képek, garmadával. Galgócon akadt néhány szobor is, nem az egészen kiválóak közül. Az Erdődyek gyűjteményeinek fő részét azonban az iparművészet képezte, amiről alább még szólunk. Jankovich és Erdődy József gróf levelezéséből kevés fennmaradt. Jankovich ismerte az Erdődyek gyűjteményeit, ám ennek megszerzéséről szó sem lehetett. A jelentősebb vidéki gyűjtemények közt jóval későbbi keletű a Rádayaké, s képtáruk körül igen sűrű a homály. A kevés, protestáns hiten megmaradt főrangú családok egyike, igazi felemelkedésük a 18. századra esik. Eleinte vad kurucok, de 1711 után hűséget esküdtek a császárnak, suttyomban azonban tovább őrzik a Rákóczi-relikviákat és a nagy fejedelem eszméit. A már konszolidált utódok közül Ráday (I) Gedeon (1713-1792) szinte minden iránt érdeklődött, de a könyvészet és a tudományos búvárkodás volt fő lételeme. Kiválóan értett a verstanhoz, sokat buzgólkodott a magyar nyelvű iskolák érdekében, támogatta a nemzeti színjátszást. Báróságot fiával együtt nyert 1782ben. A nagyszerű péceli kastélyt ő emeltette, s abban helyezte el a nagyra nőtt könyvtárat. Kazinczy Ferenc szerint volt benne képtárterem is. A leírás azonban nem egyértelmű, ezért találgatás folyik arról, hogy volt-e itt igazán jelentős képgyűjtemény, s azt csakugyan eladták-e a Brunswikoknak, esetleg nem adták el, ám mégis volt, csak tűzvész emésztette el; esetieg Kazinczy téved. Utóbbi eset nem túl valószínű. Nézetünk szerint, ha nem is túl nagy, de bizonyos, a hazai földön átlagosnál jelesebb képgyűjtemény állt Pécelen, amely azonban sosem került a Brunswik családhoz, hanem az idők folytán csökkent a száma. Néhány festménnyel kapcsolatban azonban nem lehet vita, hogy az Riday-szerzemény és gyűjtői szempont vezette megszerzését. A ma is működő Ráday-könyvtárban megtalálható még néhány, a Ridayaktól származó kép is. Egy emelkedik ki igazán közülük, az azonban nagyon: az idősebb Lucas Cranach fiatalkori fő műve, a Szent Katalin fóvétele, melyre már utaltunk. A kép tárgya, a hitvitázó királylány ügye nagyon is megfelelt a buzgó vallásos Rádayaknak. Jegyezzük meg, hogy ezt nem is ő, hanem fia, az immár gróf Ráday (II) Gedeon (1745-1801) vásárolta Lipcsében 1791-ben, némely egyéb német képekkel együtt, ez utóbbiak egyike talán Hans Cranach munkája és a betlehemi gyermekgyilkosságot mutatja. Az ikladi kastélyban voltak megtalálgatók a család portréi. Mert a „nagyságos fejedelem" idejének azért akadtak hagyatékai, Rákóczi egykori udvari festője, Mányoki Ádám, immár, mint német földön becsült, bár kissé unalmassá váló művész 1724-ben megfestette Ráday Pál és neje, Kajali Klára portréját, s ezek Ikladra kerültek. Több más érdekes arcmás is függött ott, például gróf Teleki Lászlóné, született Ráday Eszter ugyancsak 1727-es portréja. S a magas műveltségű család jól megfért a mitológiai képekkel is, meg a kissé pogány hangvételű bibliaiakkal. Fiai közül gróf Ráday (III) Pál (1768-1827) vitte tovább a kultúra ügyeit. O Jankovichcsal is kapcsolatban állt, akinek fájt a foga a könyvtár bizonyos, jelesebb darabjaira, adott esetben jelentős részére. A dologból nem lett semmi. Ráday Pál egyházában magas világi rangot vállalt, egyházkerületi főfelügyelő lett belőle. Erősen pártolta a színházügyet. A család későbbi utódai sikeresen megőrizték a felhalmozott szellemi kincsek jó részét. Summázatul: a Rádayakban erős nemzeti buzgalom munkált, látván, hogy ez ügy bizony rosszul áll. Azt lehet mondani, hogy főnemesi értelmiségiek voltak. Ennek megfelelően el is szegényedtek, melyben Gróf Ráday (TV) Gedeon színházi intendánst (1806-1873) illeti az oroszlánrész. A képek jelentős részétől valószínűleg ő vált meg. A fennmaradt néhány darab bizonyára azért kerülte el ezt a sorsot, mert eredetileg is a könyvtárban függtek. A Szapáry család a legkiválóbb képzőművészeti gyűjtemények egyikével bírt, sőt, a családban idővel több kisebb-nagyobb képgyűjtemény alakult ki. Ez részben a 18. századi Szapáryak szorgos vásárlásainak, részben szerencsés házasságaiknak is betudható. A 18. században gyors iramban meggazdagodott Szapáryak első szenvedélyes műgyűjtő tagja gróf Szapáry Péter (1757 után-1809). O ezen kívül természetbúvár, ásványgyüjtő, s a család azon, idősebb ágához tartozik, mely 1815-ben megszakadt (a mai Szapáryak az ifjabb ágból valók). Magának Szapáry Péternek (felesége gróf Csáky Ilona) egyeden leánya maradt, Etelka, aki gróf Andrássy Károlyhoz ment nőül, s így e vagyonrész átkerült az Andrássyakhoz. Jelentős dolgokról volt szó, nem csupán a tőketerebesi kastélyról és a benne lévő rengeteg műkincsről, hanem más régiségekről is, mert Szapáry Péter gróf birtokainak jövedelmét nagyobbrészt műgyűjtő szenvedélyének szentelte. Emellett különféle közcélú felajánlásokat is tett, így például egy alapítványt a Ludovika Akadémiánál, nagy ásványgyűjteményét pedig a Nemzeti Múzeumra hagyta. A régészet is érdekelte, a Homonnán előkerült nagyméretű ókori római sírköveket, márványtáblákat a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Képgyűjteménye nem rekonstruálható pontosan, nagyon valószínű, hogy az Andrássyak (Károly, Gyula és Sándor) képei közül igen sok eredetileg az ő szerzeménye (pl. Giambettino Cignaroli két nagy vászna, a Cato halála és a Sokratés halála, eredetileg II. lózsef császár megrendelései a mestertől, 1845-ben Andrássy Károly által a Nemzeti Múzeumnak ajándékozva, stb.). Nagy gemmagyűjteménye elsősorban Andrássy Aladár és Gyula kezébe került, utóbbi az egyik legszebbet (cameo lupiter ábrázolásával) díszmagyar öltözetének mentekötőjébe foglaltatta. Gróf Szapáry Péter műtárgyainak tekintélyes részét külföldi műpiacon szerezhette be. Számos, általa rendelt ötvösmunkát, templomi felszerelést ajándékozott a birtokain lévő plébániáknak. Ercsi templomába két darab, Bécsben, 1776-ban készült ötvösmű került az ő jóvoltából, egy hatalmas, öt kilogramm súlyú monstrancia és egy színarany kehely, ezek feltehetően ugyanabból a műhelyből származtak. A család másik ága gróf Szapáry Jánostól (meghalt 1755 körül) származik. Ezen ág jelentősebb gyűjteményeinek kezdetei is a 18. századig nyúlhatnak vissza, komoly súlyaivá azonban csak az 1800-as évek első negyedétől váltak. A nagy szerzeményező Szapáry János fia, gróf Szapáry József (1754—1822), aki gróf Gatterbourg Johannát vette nőül, akinek családja ekkor már a velencei Morosini-palota tulajdonosa volt. A Canal Grande egyik legkiválóbb épületéből egy évszázadon át áramlottak a nagyszerű műkincsek, főleg festmények Magyarországra. A nagy velencei képanyag páratlan volt hazánkban - azonban csak később vált nyilvánossá. A nagyméretű festmények eleinte Muraszombat kastélytermeit díszítették. A velencei örökség nagyobb részét itt helyezték el, csak később kerültek részint a budapesti Szép utcai palotába. Sorokújfalun álló kastélyukban 16-17. századi késő reneszánsz és barokk portrék, családi arcképek, nagyszerű velencei bútorok, velencei-muranói üvegek, ezüstök tömege állt - ez rendben van, lehetett sejteni. Ami meglepő, az a kastélyban lévő hatalmas mennyiségű keleti szőnyeg, nagyrészt imaszőnyeg volt. Ez az anyag a nagy fővárosi szőnyegkiállításokon egyáltalán nem kapott nyilvánosságot. Nem zárható ki az sem, hogy a tárgyak egy része öröklött dolog. Végül, egészen röviden még egy Szapáry-kastélyról kell említést tenni, ez a pompás büki épület, mely a második világháború alatt és után igen sokat szenvedett, egykori fénye oda. Sajnos, az itt elhelyezett Szapáry-levéltár tekintélyes része is elpusztult.