Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

A tatai, pápai, majki uradalom mellett igen jelentős volt e családi ág számára csákvári is, gazdagon berendezett kastélyával. A bútorok mellett itt is voltak jelentős képek, hatalmas ezüstgyűjtemény, érdekességként tubákosszelencék gyűjteménye, azonban a legértékesebb a 18. századi miniatűrök nagyszerű sora tekinthető, mely ismét csak egy családi galéria volt, részint 18. századi művészektől, de már a 19. század hazai miniatűrfestői is bebocsáttatást nyertek, a javát azonban Füger és Daffinger munkái jelentik. Sajnálatos módon elvesztek a 19. század első felében még Csákvárt függő E. Vigée-Lebrun-, J.-L. David- és Ph. F. de Hamilton-művek, annyi más egyébbel. Később aztán az Esterházyak jól megtűrték Heinrich Angeli közepes, Karlovszky mutatós és Blaas kissé giccsbe hajló vásznait is, ez azonban már nem a mi históriánk. Magyar művészektől egyébiránt ritkábban vásároltak, s ha igen, akkor sem a jobbak közül. Egy idősb Markó Károly kép érdemel említést, mely valamiképpen együtt mozgott a Pieter de Hooch-remekkel. A sok ezüstből kevés lett híressé, s a szobrokat sem kedvelhették túlságosan, s csak Simon Tróger elefántcsont faragásait tudjuk kimutatni, ha minőséget keresünk. Nagy kérdés, hogy mit láthatott mindebből Jankovich. Bécsben feltehetően megtekinthette az ottani palotában lévő munkákat, melyek közül az ő idejében a Plattenberg-féle darabok voltak ismertek. Az akkoriban Bécsben élő Apponyi Antal gróffal és a régiséggyűjtő-tudós Böhm József Dániellel szorgosan levelezett, akik előtt természetesen nem volt helyi gyűjteményi ajtó zárva. Az ő segítségükkel mindent megtekinthetett. E tekintetben sokkal kétségesebbek a hazai kastélyok. Láthatta is ezeket, nem is. Erre nézve semmilyen irányba nem mutatnak bizonyítékok, Jankovich levelezése sem ad útbaigazítást. A pápai ősgaléria nyilvánvalóan érdeklődési körébe tartozott, feltehetjük, hogy ezt látta, Tata és Csákvár képei azonban idegenek voltak szellemétől. Röpke pillantásra vissza kell térnünk a bécsi magyar műgyűjtőkre, amit helyes itt, az Esterházyakhoz kapcsolódva megtenni. Népes seregiéiről van szó, s igazán mindenfélét gyűjtöttek, elég nehéz a képanyagokat kiválogatni. A könnyebb utat választva azokat vesszük elő, akiknek anyaga hovatovább rekonstruálható. A gróf Apponyi családot igen jól ismerték a városban általános kulturális tevékenységük és képtáruk mutatóssága következtében. Az első nagy gyűjtemény gróf Apponyi Antal György (1751-1817) nevéhez fűződik, aki a kor legműveltebb főurai közé tartozott, s főleg a hatalmas könyvtár tartott számot a tudományos emberek érdeklődésére. Ez már Jankovich idején jól hozzáférhető volt, ismerte is töviről-hegyire és a fennmaradt néhány levél alapján gyakori kapcsolatban volt Apponyi Antal gróffal (1782-1852), az örökössel (akitől aztán ennek fiához, Rudolfhoz származott, végül 1892-ben eladták az akkor 24 ezres állományt, miután a 2000 legértékesebbnek ítélt hungaricát az Országos Széchényi Könyvtárnak ajándékozták). Apponyi Antal György sokat utazott, diplomataként is tevékenykedett, Galícia és Trieszt kormányzójaként főhivatalnok! munkában is részt vett. Járása-kelése közben sok műtárgyat szerzett, s bár darabról darabra nem tudjuk az egyes művek származását pontosan megmondani, úgy tűnik, hogy elsősorban mégis a bécsi piacot használta szerzeményezésre. Nem csoda ez, mivel Apponyi élete utolsó éveiben a Bécsi Kongresszusra uralkodók, magas rangú hivatalnokok, miniszterek, mérheteden gazdagságú főurak tömege érkezett a császárvárosba Európa csaknem minden országából, s a műkereskedelem ügyesen rátelepedett a gazdagok nyüzsgésére. Apponyi halála után, 1818-ban a család a képgyűjtemény eladása mellett döntött, a fennmaradt katalógus 266 darabot sorol fel. Igen sok a lajstromban a nagy név, sajnos, a katalógus teli van pontatlansággal, bizonytalan témamegjelölésekkel, így a munkák későbbi azonosítása nehézkes, gyakran reménytelen. A nagynevű mestereknek tulajdonított művekről általában megállapítható, hogy azok másolatok, sőt, néha nem is igazán régiek, az úgynevezett kismesterek darabjai azonban általában jók voltak, s elsősorban ezek iránt mutattak a vevők nagyobb érdeklődést. A legelegánsabb és eredetibb bécsi magánképtárak egyikeként volt ismeretes Festetits Sámuel gróf (1806-1859) gyűjteménye. A Festetics család története több ágon pergett le az idő rideg rostáján. A hercegi „tolnai" ág volt a nagyobb, de a dégi, eredetében köznemesi, mely magát jobbára Festetits formában írta, szintén grófi rangra emelkedett, méghozzá a tolnainál korábban, 1749-ben. Birtokaik szintén hatalmasak voltak, számos nagy és jövedelmező uradalom (több között Dég, Toponár, Harság, Böhönye, Csertő, Bogát). Hatalmas méretű kastélyaikban halmozták fel tudományos és művészeti kincseiket. Dégen állt hatalmas könyvtáruk, benne az egyik legnagyobb hazai szabadkőműves-gyűjteménnyel. Ez gróf Festetits Ágoston (1805-1882) kitartó bibliofil tevékenységének volt a gyümölcse. Öccsei is jeles férfiak és műgyűjtők. Gróf Festetits Sámuel csertői és harsági kastélyaiban ugyan nem voltak érdemleges kulturális tevékenységre utaló dolgok, annál inkább bécsi palotájában, ahol a császárváros egyik nevezetes magánképtárát birtokolta. 1857-ben osztrák birodalmi gróffá emelték, jóllehet politikailag szürke, dinasztiahűsége rendíthetetlen, de nagyon müveit, művészetpártoló személyiség volt. Halála után a képek egy részét bécsi műkereskedők vásárolták meg, majd egy bizonyos hányaduk különféle úton-módon Pálffy lánoshoz és Zichy lenőhöz került, akiknek hagyatékával ezekből elég sok utóbb Magyarországra jött. Más utakon is kerültek Festetits-képek Budapestre, például Ráth György közvetítésével. A teljesen szétszóródott rajz- és metszetgyűjtemény sorsa hasonló. Ebben a gyűjteményben csak kevés iparművészeti tárgy volt, legalábbis olyan, mely különösebb figyelmet érdemelne - egy kivételével. Egy nagy hajóserleg, Esaias zur Leiden munkája a műfaj bravúr-darabja volt, teljes vitorlázónál, tengerészekkel. A bécsi Festetits-képtár állja a versenyt a nyaigat-európű magángyűjteményekkel, rendkívül finom ízlés, kiváló szakértelem jellemezte, s csak sajnálhatjuk, hogy tekintélyes része elveszett Magyarország számára. Összeállításában, tág szemléletében csaknem minden bécsi magángyűjteménynél érdekesebb, a reneszánsz időket megelőző korok művészete iránti fogékonyság úttörő jellegűvé teszi. Olyan műgyűjtemény volt, amely akár tetszhetett is Jankovichnak. Nem tudunk arról, hogy ismerte volna. Levelezésének fennmaradt része arra vall, hogy Festetits György gróffal, a keszthelyivel állt kapcsolatban, ahol a könyvek és az érmek vonzották. Gróf Festetits Dénes (1813-1891), a fenti kettő gróf fivére a toponári kastélyban tartott sok szép tárgyat, s a jelek arra vallanak, hogy jeles képgyűjteményt szedett össze, ez azonban nem kapott különösebb nyilvánosságot s 1945-ben nagyobb részét a lakosság széthordta örökösei birtokából; némi szórvány múzeumi őrzésbe került. Egy igen jó trecento kép (Niccoló di Segna?) a Szépművészeti Múzeumban van, de sajátszerúen a Pénzügyminisztériumba is vándoroltak valahogyan képek (16. századi német táblák, egy Columbus-portré Sebastiano del Piombo eredetije után). Mintegy tucatnyi darab magyar magántulajdonban bukkant fel (C. W. de Hamilton, A. Kauffmann, Mengs képei). A két nagy ágból álló Keglevich család nagy művészetbarát volt. Gróf Keglevich Nepomuk János (1786-1856) az abszolutizmus híve, aulikus főúr, akit az udvar azért helyezett Bars megye élére alispánként, mert ott a nemesi reformmozgalmat veszélyesnek ítélte, s később, a sikeres csillapító munkáért kapta jutalmul a megyei főispánságot, s a főpohárnokmesteri főméltósá-