Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

hető mögötte, amely fel kívánta ölelni a család valamennyi ágát és jelentékeny alakját. Különböző időszakokban egymástól merőben különböző arcképtípusokat raktak egymás mellé, ugyanúgy, mint a Csáky-ősgalériánál volt látható, de a jelek szerint belekerültek olyan darabok is, melyek aligha tartozhattak eredetileg is oda. A jelesebb darabok között van gróf Esterházy Lászlóné, született Batthyány Eleonóra (1650), a legnépszerűbb vezekényi hős nejének arcképe (arra egyébként ügyeltek, hogy a másik háromé is meglegyen). Vállfűzőjét hatalmas gyöngysorok s egy nagy csokornásfa díszítik. Magyar festő munkája, ugyanúgy, mint a két nagy fraknói ág legelső, „fundáló" matrónáinak egészalakos képmásai. Pál gróf, majd herceg mindkét neje érdekes képen jelenik meg. Az első házastárs Esterházy Orsolya volt, akinek portréja jól rávilágít a megrendelői elvárásokra: miközben Pál hercegről a kiváló Benjamin Block is festett arcmást, első feleségéről egy majdhogynem képzetlen piktor készíthetett reprezentatív portrét 1682-ben, mely olyan gyenge, hogy már csak a Pál herceg iránti tiszteletteljes jóindulatból is másolatnak illik tekinteni. Az elhunytat követő asszony, Thököly Éva portréja (1690) merőben más. Igen szép részletmegoldásai mellett még szerkezetében is elhagyja a hieratikus pózt, finoman, kecsesen hajló késő manierista beállítást láthatunk a művön, amit festője alighanem a Bécsben és Prágában tanulmányozható, mintegy évszázaddal korábbi munkákról lesett el. A hercegi ág tagja volt Esterházy Miklós Antal gróf tinini püspök, akinek eredetileg szintén egészalakos képmását alaposan megcsonkították. Ez szerény minőségű munka, a rajta olvasható évszám erősen kétes (1699), feltehetően ennél korábbi darab, vagy annak másolata. A grófi ág alapítója, Pál herceg testvéröccse, Ferenc ugyancsak kétszer házasodott, mindkét asszonyról nagyszerű egészalakos mű maradt fenn - mellesleg hamisítatlan divatképek az 1600-as évek végéről, kiválóan megragadott személyiség-megjelenítéssel. Elsőbben a szép Illésházy Ilonát vegyük szemügyre, kinek portréja 1682 körüli. Arcán finom mosoly, kecses baljában rózsa, jobbjával egy csüngő órát érint. Nyakában pompás násfa, csupa ékkőből, kissé régies típus, ruhája gyöngyös, ugyanígy kötényes is, mely gazdagon mustrázott is. Hajában gyémántos forgó. A második feleség portréja, Thököly Katáé az 1692-es évszámot viseli, amikor férje már hét éve halott volt. S bár az öltözék nem mentes a pompától, különösen a vörös szoknya fehérvirágos domborúhímzése lenyűgöző, nyaklánca és a rajta függő gigászi násfa, a balján lévő gyűrű feketezománcos voltával még mindig a gyászt mutatja. Igaz, még kétszer sikeresen férjhez ment. A két Thököly-leány egyébként testvére egymásnak, amit ha nem tudnánk, elég volna az arcukra nézni, máris világos lenne a helyzet. Korántsem voltak szépségek, de vonzerejük, no és persze hozományuké jiem lehetett akármilyen. A két arckép előrevetít valami sajátosat: azt, hogy a fraknói grófi ág mindig több súlyt fektetett a családi ábrázolások minőségére, mint az általános volt abban a korban. Esterházy Antal gróf (1676-1722) képmása is mutatja ezt. A számos hadszíntéren kiváló előmenetelt mutató fiatal férfi hadvezéri díszben látható, arca szinte még gyermeké, fizikuma azonban hatalmas. Ezen a portrén 169l-es évszám olvasható, feltehetően elírás. Inkább készülhetett 1697-ben, amikor a Kollonich huszárezred kapitánya lett; ha az 169l-es dátum lenne helyes, akkor a képen alig tizenöt esztendős volna az ifjú gróf, ami nem hihető. Esterházy Antal, Thököly Kata és Ferenc gróf fia a család kuruc hagyományait folytatta, már ezredesként 1704-ben Rákóczi pártjára állt. A szatmári béke után nem kapott kegyelmet - bár kért -, s bujdosásra kényszerült. Többfelé járt, végül, végül ő is Rákóczi környezetében, Rodostóban hunyta le végleg a szemét, hamvait 1906-ban hazahozták, és Kassán helyezték végső nyugodalomra. A többiek kevésbé érdekes személyek. A 18. század második felének immár kiváló hazai portréfestői rutinját, megbízható színvonalát mutatja egy ovális képekből álló sor, köztük Esterházy János és Ferenc grófok - mindketten katonaemberek - képmásai. A cseklészi bárói-ágból (azon belül a zólyomi vonalból) származó Esterházy Ferenc képmása finom szemfényvesztés. A gyarmati kapitány 1652-ben elesett Vezekénynél, arcképére tehát a családi panteonban szükség volt, nem lévén azonban eredeti, hát csináltattak egyet. Bizonyos, hogy mindenfajta előkép ismerete nélkül készült, az egész festmény szinte rikítóan mutatja a 18. századi piktúra korántsem ügyetlen sablonjait. A tetejébe még a viselet is az 1700-as évek magyar katonatisztjeinél szokásos. Tehetséges fikció, ezért igen érdekes, s rnintegy kiindulópontja a történelem festői mitologizálásának Magyarországon (melyet aztán hatalmas sor fog követni). A fraknói grófi ág tatai és majki kastélyaiban a fentiekhez képest egészen más arcképek függtek. Semmi közük nem volt a hagyományos ősgalériához, nem is volt rá immár szükség, hiszen az a pápai kastélyban e csarnok rég megvalósult. Tata így mindig az éppen adott kor modern arcképfestőinek gyűjtőhelye volt. A fraknói grófi vonal egyenes ágának 18. századi, nem igazán híres alakjai közül többek nagyszerű arcmásai kerültek Tatára. Nem voltak Fényes Miklósok, viszont csupa világfi, diplomata, értelmiségi. Sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy a tatai képek sorozata félig-meddig diplomatagalériának tűnik, s talán volt is e csoportosításban tudatosság. A legelső közülük Esterházy Miklós grófnak, Mária Terézia oroszországi követének, az udvari festő M. van Meytens által festett, szokatlanul egyszerű, finom, póztalan, kiváló munkája. A kép a követ élete alkonyán, 1761-1764 körül készült. Feleségének, Mária Anna Lubomirskának az arcmását Meytensnél lényegesen nagyobb festő alkotta, a kiváló svéd Alexander Roslin. E művész igen sokat tanult a nagyszerű francia portréművészetből, főleg a pasztellszerűség hatott rá. A Lubomirska-arckép 1754 körüli, mintegy 8-10 évvel korábbi, mint férjéé. Két fiuk szintén a diplomáciai és a közigazgatási pályán volt sikeres. Gróf Esterházy János Bereg vármegye főispánja volt, amely hivatalát persze jobbára a bécsi szalonokból gyakorolta. Heinrich Füger, a legjobb született osztrák-bécsi arcképfestő nagyszerű arcmást készített róla, mely a tatai képeknek talán a legpompásabbja. Az 1785-1790 körül festett kép a kissé kényelmesen és befelé nézve elforduló, enyhén fásult, finom fej és az elegáns, gazdag ruházat összhangját a festői eszközök teljes harmóniáján keresztül hozza létre. Az ecset járása úgyszólván észrevétlenül folytatódik a ruházaton, technikai értelemben mit sem változva, finom fényekből, mély, de színes árnyékokból építi fel az egész művet. Fivére, Esterházy Ferenc gróf folytatta apja diplomáciai pályáját, Velencében volt az utolsó követek egyike, e portréját újabban - teljesen meggyőzően - tulajdonítják a magyar földön sokat kóborló, rengeteget festő idősebb Johann Baptist Lampinak. Lampi olasz neve ellenére német festő volt, nagyon is az: pontos és száraz. Meghatározás szempontjából problematikus egy rajzeszközökkel ábrázolt igen fiatal Esterházy gróf arcképe. Lehet J. Hickel munkája az egyébként ragyogó arcmás, s alighanem 1792-1795 között készült a család nem túl jelentékeny tagjáról, Miklós Jánosról, akinek fő érdeme, hogy Roisin Franciska őrgrófnőt vette nőül, megnövesztvén ezzel a grófi ág vagyonát. A majki képek közül egyet idézünk: Esterházy József tábornokét. Az illető katonaember volt, tábornokként szolgált, agglegény maradt. Gyönyörű díszruhája, magas tollas csákója, hadvezéri botja, a háttér címeres trófeuma egyaránt a külsőségek és sztereotip elrendezés iránt fogékony ismeretlen magyarországi festők munkái közé sorolja az egyébként látványos képet, amely a maga módján még realista is, mutatván, hogy ábrázoltja nem lehetett már a napi testedzés híve, pocakja inkább a dús asztal fölött vezénylő tábornoknak mutatja.