Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

ember örök megismerhetetlenségének, zártságának, megközelíthetetlenségének jegyében mutatkozik - az évszázadokkal később tudatossá váló lélektani igazságoknak is megfelelve. Stílusa szabad, már-már felborítja a reneszánsz portré szabályainak rendjét. A hagyományokkal való nyilvánvaló szakításáról beszélhetünk, amit a maga nyerseségében semmi sem mondott ki. S bár Giorgione tanítványainak és követőinek sora igen nagy, s óriások is akadnak közöttük, e tekintetben művének nem volt folytatója. E képe 1510 előtt készült, sőt, valószínűleg inkább 1507 tájékán. A Pyrker-gyűjtemény rendkívüli festményei máig fontos részei kultúránknak. Szuverén személyisége nem tartott igényt a nemzet hálájára, de az nem tagadható meg tőle. Akkor sem, ha emlékbeszédében az hangzott el Gyulay szájából, hogy „érte pirulni vagyaink kénytelenek". Jankovichcsal ellentétben Pyrker nem volt hevesvérű magyar hazafi, legalábbis külsőségeiben nem, munkásságában azonban titkon igenis az. Ezzel együtt azonban főleg européer volt, és a valódi értékek nemzetekfelettiségét vallotta. Mint katolikus főpapnak, ez természetes nézete volt. Egész pályája is e sajátos nemzetköziség jegyében telt el. Szemérmes, szólamoktól idegenkedő személyiségétől aligha várhatott bárki harcias honfiúi dörgedelmeket. Tény és való, hogy nézetei az adott magyar közegben csak gyűjteményién és egri alapítói tevékenységén keresztül érvényesülhettek és érvényesültek is. Az érsek egész műbaráti-gyoíjtői létének eredménye már csak Egerben összegződött. Úgy tervezte, hogy a 190 darabból álló képtárat és a szobrokat Egerben nyilvános képtárrá szervezi. Elképzelése szerint ő adta volna a müveket és az épületet, a fenntartás költségei pedig Eger városra hárultak volna. De az egri tanácsurak sem voltak különbek, mint a budaiak, akadékoskodásuk miatt végül is Pyrker 1836-ban úgy döntött, hogy

r a képeket a magyar nemzettre hagyományozza, a miben az is motiválta, hogy a Nemzeti Múzeum szerveződése ekkor már előrehaladott állapotban volt, s immár anyaga is gyarapodóban. Közismert volt a Jankovich-gyűjtemény múzeumba kerülésének előrehaladott ügye is. Jankovich szerződése 1832-ben íratott alá, de majd csak 1836-ban emelkedett jogerőre. Végső soron tehát a két gyűjtemény egyszerre került jogi értelemben a Nemzeti Múzeum birtokába. Ebből a két művészeti gyűjteményből alakult ki az Országos Képtár alapja, melyhez azután lassan-lassan magyar művek is csatlakoztak, bár igen sokáig csupán a Keleti Gusztáv és Pulszky Ferenc által diktált őskonzervatív széptani elvárásoknak megfelelőek. Ámde térjünk vissza még egy rövid időre Bécsbe. Nyugodtan állíthatjuk, hogy képtáraink nagyobb része az osztrák császár fővárosában állott, s jó időnek kellett eltelnie, míg ezek egy része azután Magyarországra került. (Szinte sohasem teljes gyűjtemények, hanem egyes darabok esedeg alkalmi műcsoportok.) A rangos bécsi magyar gyűjtemények közül az Esterházy grófok fraknói ágáé viszonylag ismeretlenül rejtőzött. Később az anyag némi osztódás és kitapintható megfontolás után több helyen oszlott meg: Tatán, Pápán, Csákvárott, Majkon és Budapesten egynéhány darabja örökösre lelt, s elég sokat eladtak a 20. század első évtizedeiben. Ehhez tartozott a Bécsben összegyűjtött hatalmas miniatűr-gyűjtemény, melyet csak a második világháború tudott a mélybe vetni. A fraknói grófi ágból mindazonáltal Esterházy Miklós Ferenc (1804-1885) mindenféle javai gyarapodtak hatalmasan, miután 1833-ban oltárhoz vezette gróf Plattenberg-Meitingen Máriát (1809-1861). Vagyonuk e házasság után - a számos hatalmas németországi, gazdagon jövedelmező, fejlett földbirtok révén - majdnem egyenlő súlyaivá vált a hercegi ágéval. Később ugyan ezeket a birtokrészeket eladták, szétfolyt a vagyon a kezük közt. A vegyes, remekműveket és szerény dolgokat egyaránt felölelő Esterházy grófi gyűjteményekből mindenekelőtt egy Leonardo da Vincinek tulajdonított karton említendő meg. Ez a híres Szent Anna harmadmagával című kompozíció kartonváltozata, s hosszú utat járt be, míg Magyarországra jutott. Valaha Leonardo da Vinci egyik kedvenc tanítványának, a különös, szerfelett tehetséges és a nagy mestert lehetőleg nem szolgaian követő Marco d'Oggiononak a tulajdonában hivatkoztak rá. Aztán több itáliai gyűjtő kezében fordult meg, s e sor végén, a 18. század első felében Sebastiano Resta atva, neves műgyűjtő birtokába került. Ekkor díszes és bőségesen feliratozott keretbe került, amibe befoglaltak egy állítólagos Raffaello-rajzot is, mely e kép változatának tekinthető. A rajz ettől kezdve együtt vándorolt a fekete krétával készült állítólagos Leonardo-kartonnal, s azzal együtt nagy becsben tartották. A mű 1839-ben Münsterben, a Plattenberg grófok tulajdonában bukkant fel, majd átszállították Nordkirchenbe, az ottani Plattenberg-kastélyba, s végül hozományként került az Esterházy grófokhoz, aldk az 1860-as években még Bécsben őrizték. Később, az 1876. évi nagy képkiállításra a magyar fővárosba hozták, ennek bezárása után a budai palotában helyezték el. Végül 1922-ben, jó néhány Esterházyképpel együtt Ernstnél elárverezték, ahol azután Csetényi József pesti műgyűjtő vette meg. 1944-ben vagy 1945-ben különös és nem kellően tisztázott körülmények között a mű eltűnt. A vitán felül hatásos képről az archív fotók alapján annyi megállapítható, hogy az emberi számítás szerint nem volt saját kezű, a formák egyszerűbbek, a sfúmato árnyalatlanabb, mint a mester eredeti munkáin. A helyzet persze nem egyszerű, az idős Leonardo olykor saját stílusának csapdájába esve kevés középszerű művet is kiadott a kezéből. Itt azonban nem is elsősorban a minőségről, hanem a stílus enyhe eltérésről van szó, ezért inkább tanítvány munkájának vélhető, aki azonban semmiképpen sem azonos az első tulajdonossal, Marco d'Oggiono milánói piktorral. Andrea Schiavone Narcissus-képe Budapesten Esterházy Pál grófé volt, ugyanígy az idősebb Jan Brueghel és Henrik van Balén közös műve, a Diana pihenője nimfákkal és szatírokkal- ez utóbbi igen kiváló darab, egy több példányban ismert, Rubens elképzelése alapján készült kompozíció egyik legjobb változata (sajnos, külföldre került). Újabban bizonyosak benne, hogy a lustálkodó nimfákat mégiscsak Rubens festette. Belföldön maradt viszont R. J. Savery két kitűnő paripa-képe, melyeket az Orániai-dinasztia istállójában tenyésztettek, mindkettő 1622-ből datált, s valaha a pápai kastélyt díszítették. Pápán időnként elsőrangú művek is megfordultak, amit bizonyít egy valódi remekmű ottani őrzése is: Pieter de Hooch Levelet olvasó hölgye (1664). Ez a kivételesen szép, elmélyült holland remeklés a múlt század során átkerült a Pálffyakhoz, s onnan, részben közadakozásból sikerült a Szépművészeti Múzeum számára megvásárolni. A nordkircheni kastélyból származott lan Steen Kuruzsló a piaconyà (eladva 1920-ban) és G. van den Eeckhout Elizeus próféta és a sunamita asszony című érdekes munkája (1664); az előző mulatságos életkép, a másik egy ügyes Rembrandt-követő nagyon jó műve. A fennmaradt művek alapján feltehetően Pápán volt a család egyik ősgalériája. Az ebben lévő 17. századi hazai és német portrék a magyar hagyománynak megfelelően mutatják be a család tagjait: álló, enyűén merev tartásban, bizonyára ügyesen jellemzetten, de sohasem festőileg izgalmasan. Nem is az volt a cél, hogy a festő megmutassa, hogy mit tud, hanem az, hogy a mü illeszkedjen a megszokott és bevált kánonba, s a múlt és a jövő nagyjából megbízhatóan egységben jelenjék meg. Bizonyos értelemben szedett-vedettnek tűnik az összeállítás, hiszen a fraknói hercegi ágból, fraknói grófi ágból és a cseklészi bárói ágból is akadnak benne arcképek. Egy olyan, mára hiányossá vált, részben elpusztult és elkallódott darabokból álló ősök csarnoka sejt-