Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

nevű, 249-ben meggyilkolt fia látható; a diptichont 248-ban Róma város alapításának millenniumára készíttette az uralkodó. Bizánc a konzuli diptichonokon emlékezett meg jeles eseményeiről és személyeiről, elsősorban persze maguknak a konzuloknak hivatali ténykedéséről. Közülük több is fennmaradt, s a középkorban is ismert volt, sőt, bőséges görög szövegeikbe időnként kisebb passzusokat, neveket be is toldottak. Ilyen például Flavius Taurus Clementinus konzul diptichonja, mely feltehetően 513-ban készült, ám a szöveges részben I. Adorján pápa neve is előfordul, ami nem történhetett 772-nél korábban, de Szent Agátát, Palermo védszentjét is említik, azaz lehet, hogy a diptichont egy ideig valamelyik ottani kincstár őrizte, s ha már ott volt, megemlékeztek rajta magukról is. Flavius Theodorus Philoxenus konzul diptichonjának (525) csak jobb szárnya maradt fenn; Paulus Probus Magnusé egészében, 519-ből, de nevének helyére a 12. században Baudry francia püspöké került. E diptichonok eredetileg több példányban készültek, melyek java elveszett, ám épp e darabból két további példány is fennmaradt, s innen ismeretes az eredeti „kiadó" neve. További konzuli diptichonok is voltak Fejérváry tulajdonában, ezeken túl a képrombolás korából fennmaradt néhány újtestamentumi tárgyúi csontrelief és könyvtábladísz említendő. A bizánci darabok többsége nem elefántagyarból, hanem tevecsontból készült. Néhány cirkuszi tessera is fennmaradt, s több későbbi bizánci munka szintén. Már a 10. századból való egy olyan dombormű, melyen Ábrahám áldozata és Krisztus körülmetélése látható, továbbá egy zsidó főpap, amint áldozati bárányt vezet, ez a tipologikus tematika korai megjelenése a keresztény művészetben; az itáliai bizánci birtokokon e téma talán a leggyakoribb. Nagyjából ekkor készült a trónoló Krisztust ábrázoló tevecsont relief is, mely ugyancsak keresztény ábrázolási alaptípusa volt. A 12-13. század kifinomult stílusában készült egy bonyolult Kálvária-dombormű, mely eredetileg könyvtáblaként szolgált, s egy olyan jelenetet mutat, mely egy századdal később az itáliai művészetben, széles körben elterjedve mintegy kanonizálódott. A Noé történetét elmesélő, gazdagon faragott elefántcsont ivóserleg már az 1390 körüli időre datálható. A római hagyományt folytató ókeresztény művészetet is képviseli néhány elefántcsont, többségük könyvtábladísz, jellemzően nyolcadik századiak, tárgykörük is jellegzetesen ókeresztény; kiváló volt egy dobozka, melynek tábláin az Atyaisten mint szőlősgazda szorgoskodik; a bor Krisztust, a szőlőágak az apostolokat szimbolizálják. A méditerraneumon kívüli európai középkorból kevés, de igen jó darabot tartalmazott a Fejérváry-gyűjtemény. Angol, 13. századi darab volt egy trifórium alakú elefántcsont dombormű, felső részén az ítélkező Krisztussal, a középrészen a Kálváriával, alant Máriával, két szenttel. Funkcióját illetően tisztázatlan darab, vélhetően emléktábla. Ezzel egykorú, de világi darab egy francia csontfaragás, Pulszky szerint valószínűleg menyegzői doboz előlapja, melynek témája feltehetően irodalmi, de nem azonosítható. Talán a Szerelem Kastélyának ostroma vagy Sir Lancelot és Ginevra szökése. A témák kissé kacérnak tűnnek egy esküvőhöz, bár a francia gótika idején előfordulnak efféle kedves, belátásra valló kilengések. A német faragások szép sora a 14-15. század terméke, de vannak későbbi művek is a gyűjteményben; a csontfaragás az egyetlen olyan terrénum, ahol Fejérváry reneszánsz és barokk, sőt rokokó darabokat is befogadott gyűjteményébe. Egy angol mű a baldachin alatt trónoló VT. Henriket jeleníti meg. A legjelentősebb itáliai reneszánsz elefántcsont szobor pedig a lefejezett Keresztelő Szent lános testét ábrázolja, s Michelangelo nevével hozták kapcsolatba. A csontművek sorában ezeken kívül több perzsa, indiai és kínai remeklés található. A középkori anyaghoz csatlakoznak a népvándorlás kori emlékek, a legszebb egy nagy aranyfibula nyolc függővel, láncokkal, nyilvánvalóan fejedelmi darab, származása ismeretlen, ezt is eladták már 1866 előtt. Az itáliai gótika és reneszánsz csak néhány művel volt jelen, kiemelhető egy trébelt, 13. századi vörösréz csoport, egy Madonna, valamint egy Sansovino köréből származó szép Neptunus-bronzocska, erősen antikizáló karakterrel, mely feltehetően hamisítási szándékkal készült, s valóban a Fejérváry-gyűjteményben még ókoriként szerepelt, „Praxiteles kora" meghatározással. Eredetileg ezüstberakású fogakkal és szemekkel készült. Nagy összegért kelt el Párizsban 1868-ban, s Ráth György vette meg, majd ugyanő 1891-ben Londonban eladta. Ezt követően hosszú vándorlás után visszakerült Magyarországra, s végül 1960-ban a budapesti Szépművészeti Múzeum vásárolta meg. Hogy hány festménye volt Fejérvárynak, nem tudjuk, néhányról azonban fennmaradtak adatok, s közülük a legjelentősebb Franceso Francia bolognai festő 1512-ből keltezett és szignált nagy képe. Pulszky ezt is eladta az emigráció idején. Bizonyosra vehetjük, hogy Markótól voltak képei, ám ezek ma már nem azonosíthatók. A mester egy gouache-képe ( Uborkát hámozó lány, 1831-ből) az ő tulajdona volt, erről megemlékezik Markónak 1831-ben Fejérváryhoz írott levele. Csak ismételni tudjuk: a Fejérváty-gyűjtemény a magyar művelődés történetének egyik legragyogóbb szellemi teljesítménye volt. Az anyag szétszóródása a kor szellemi elitjének súlyos vétsége. Ugyancsak ókori tárgyairól volt viszonylag ismert egy másik magyar műbarát, aki jelentőségében természetesen nem mérhető a fent említetthez. Kazinczy, Fejérváry s talán Jankovich is hathatott egy különleges magyar köznemesre, Cserey Farkasra (1773-1833), aki mellesleg a „humánus" melléknevet is kiérdemelte. Székely nemesi származású, akinek felmenői mindig értelmiségiek voltak, s birtokaikon nem csupán nemesként, hanem nemesen is gazdálkodtak. Cserey Farkas valóban ritka példáját mutatta az igaz emberségnek akkor, amikor az 1817-ben Erdélyt sújtó nagy éhínség idején több ezer embert látott el gabonával saját költségére, a robotterheket a megviselt népesség javára harmadával csökkentette, a napszámot elengedte és három évre a tizedbeszedéstől eltekintett, s ekképpen birtokain a népesség a nehéz időket viszonylag jól átvészelte. Császári őrnagyi rangban szolgált, mielőtt a birtokkal való foglalkozásnak és a kulturális tevékenységnek szentelte volna ideje javát. A család másik ágának tagja volt az emlékíró Cserey Mihály (1667-1756). A Székelyföld általában nem bővelkedett nagy műgyűjtőkben, ezért is fontos Cserey e nembeli tevékenysége. Az ő anyagáról szóló híradások szűkszavúak, és jószerivel Kazinczy tájékoztatásaira vagyunk utalva, illetve Csereynek Kazinczy számára írt leveleire. Ezek egyikéből kiderül, hogy Cserey Farkas az általa felhalmozott anyagot közcélra szánta, ami nagyon is illik a minden téren való nemes gondolkodásához. Az 1818-ban Kazinczyhoz intézett levélben jelzi: „Vannak hetruriai edényeim, vannak régi római régiségeim, siralmi edényeim és effélék, kéziratok, természeti ritkaságok. Hazám számára gyűjtöm ezeket, valamint mindent, amit csak gyűjtök". Meglehet, hogy e szándékában megerősítette őt Kazinczy kevéssel korábbi, nála tett látogatása, 1817-ben, amikor is a nagy irodalmi potentát bejegyezte útinaplójába, hogy Csereynél miket látott. Lehettek előzetes ismeretei is, mert a gyűjtő már egy 1807-ben kelt levelében is tett erre való utalásokat. Cserey gyűjteményén belül a könyvek száma volt a legnagyobb, körülbelül 4000 darab, melyek sorában akadtak ősnyomtatványok és ritkaságok; nevezetesnek tartották Báthory András breviáriumát, különös érdekességnek Cervantes Don Quijotejának első spanyol nyelvű kiadását. Fejérváryhoz hasonlóan Cserey is kedvelte az ókori tárgyakat, s bár nem tudjuk, hogy