Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

etruszk-római gyűjteménye mekkora volt, sőt azt sem, hogy milyen minőségű tárgyak voltak benne, ezen anyag megléte kétségtelen. Az etruszk edények mibenléte is kétséges - lehettek ciszták, de lehettek fazekasmunkák is, talán az előbbire több az esély, már csak azért is, mert a „siralmi edények" erre vallanának leginkább. A római anyagban szintén az ilyesmik domináltak. Több minden Herculaneumból származott, aminek alapján arra kell gondolnunk, hogy a régiségek között bizony olyanok is akadhattak, melyeket ma igen jelentősnek tartanánk. Hogy metszett kövekből álló anyaga mekkora volt, s mit ért, arra nézve már végképp nincs adat. A festményekre hangolt Kazinczy ott járta után megemlíti naplójában, hogy ott a flamand barokk vezető csendéletfestőjének, Jan Fytnek (a nevet elírja: „Jan Syth" gyanánt) munkáját látta, szignált és 1636-ból datált vásznakat, eg)' vadász- és egy madárcsendéletet. Nyilván más érdekes képeket is őrzött. A krasznai kastélyban, melyet 1805-1810 tájékán emelt, egy képes szobát is létesített, melyben a magyar művelődés, tudomány, irodalom jeleseinek portréit szánta, s ennek érdekében Kazinczyt is felkérte, hogy küldje el saját arcképét, valamint feleségéét is, ami bizonyára meg is történt. Ezen felül felállította itt báró Brukenthal Sámuel gubernátor, gróf Teleki József, gróf Teleki Sámuel kancellár, a ma már kevéssé ismert Aranka György (1739-1817) irodalmár arcképét, aki az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság titkára is volt. Az évek során ez a portrégaléria folyamatosan gyarapodott, s jobbára csak szerény másolatokból állt. Különlegessége volt Cserey berendezésének, hogy számos Wedgwood gyártmányú kerámiának adott otthont, amiből arra gondolhatunk, hogy a tulajdonosnak jó brit kapcsolatai lehettek, bár ez nem feltétlenül van így. Wedgwood-tárgyak akkor már Bécsben is beszerezhetők voltak. A ritkaságok sorában az ásványgyűjtemény emelhető ki külön, a kéziratok pedig vegyesek voltak, benne túlnyomóan családi iratokkal, s természetesen sok történelmi dokumentummal. Cserey anyaga alapjában véve még a vegyes arculatú, kissé a régies ritkasággyűjteményekre emlékeztetett, átmenetet képezve a modern, autonóm ízlés és a tudóskodó dilettantizmus között. Az ókor felé fordulásában viszont egyértelműen ott a klasszicizmus értékeinek elfogadása. Gyermek, aki az anyagot örökölhette volna, nem adatott neki. Több jel szerint a család másik ágához jutott dolgai Cserey János özvegyéhez, született Zathureczky Emíliához kerültek, aki imecsfalvi házában műtárgyak együttesét tartotta, és tette közszemlére Háromszéki Cserey-gyűjtemény néven 1875-ben. Mindezt, valamint saját gyűjtését és egy alapítványi összeget a székely nemzet számára felajánlott, s ez vált alapjává a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzed Múzeumnak, melynek az lett szomorú sorsa, hogy 1945-ben a zalaegerszegi vasútállomáson, nyugatra menekítés közben bombatalálat következtében megsemmisült. Röviden érdemes megemlíteni Légrády Imre (1778-1848 vagy később) tevékenységét is, ő művelődésünk történetében alig ismert, módos hivatalnok és kiváló műtárgyszakértő volt, emellett neki is ritkaságszámba menő régiségei és jó nevekből álló képgyűjteménye is volt. Bihar megyei köznemesként került a birodalmi fővárosba, miután jogi és teológiai végzettségre tett szert, a magyar kancellárián dolgozott. A Bécsben vásárló magyar műgyűjtők többször igénybe vették szolgálatait az 1820 körüli években. Ez időből van anyagáról hozzávetőleges képünk is. Bár egész életétre e városban maradt, korántsem vált osztrákká, sőt szorosan vett társasági és szellemi tevékenységével erősen kötődött hazájához. Baráti körét lehetetlen itt felsorolni, elég, ha kiemeljük Péteri Takáts lózsef, Kultsár István, Batsányi lános, Igaz Sámuel, Révai Miklós János, Kisfaludy Sándor személyét. Kultsár és Révai mellett lelkesen segítette a Magyar Hírmondó kiadását és folyamatos megjelenését. A bécsi és a pesti magyar írók számára összejöveteleket szervezett, ahol jó lakoma mellett társalogtak a művészetről. Légrády nagy egyiptomi papiruszgyűjteménye mellett egy Thébaiból származó női múmiája vidám borzongást keltett, s kínai viseletanyaga is egzotikus élményt kínált. IV. A jANKO\^CH-GYŰJTEMÉNY JxÍPZŐMŰVÉSZETI ANYAGA A képzőművészeti tárgyak megszerzése terén - a jelek szerint Jankovich Miklóst több szempont vezette, egyrészt a történeti ábrázolások iránti előszeretete, másrészt a régészeti leletek mentése, harmadrészt a kallódó emlékek összegyűjtése és csak negyedsorban a művészeti értékek iránti tisztelet, az esztétikai megfontolás. A gyűjtő sajátkezű lajstromaiban többnyire közli a szerzés körülményeit, s ennek alapján tudjuk, hogy például a táblaképek egy részét Túróc, Liptó és Sáros vármegyék területén gyűjtötte össze, Lőcse, Kassa városát lankovich meg is említette. Valószínű, hogy ezekről a területekről kerültek ki a középkori magyar festmények, melyek az anyag súlyos részét alkotják. Aligha kétséges azonban, hogy máshol is vett képeket, ezekről azonban csak ritkán tudjuk, hogy honnét származnak. Bizonyára mind Erdély, mind Ausztria és Németország szóba jön, mint beszerzési terület, s az sem lehetetien, hogy az egykori lengyel területekről is szállítottak képeket ottani ágensei. Bécsújhelyen is vásárolt. Augsburgban a Fugger-gyűjteményből szerzett néhány közepes művet (ebben Jakob Hertel volt segítségére). Magyarországon kevés az a gyűjtő, aki biztosan Jankovich forrása volt, ilyen Marczibányi István, és Dobai Székely Sámuel, s vásárolt a II. József által feloszlatott szerzetesrendek széthulló műtárgyvagyonából is. A legtöbbet a sajóládi pálos kolostorban szerezhette. A szobor lényegesen kevesebb a gyáíjteményben, mint a kép, ennek ellenére a legnagyszerűbb mű ezek közül került ki: Andrea Pisano csodálatos márvány Madonnája, az egyik legszebb Magyarországra került plasztika (49. sz.). Az alabástrom megformálása érzékeny, már-már érzéki jellegű, kétségkívül elsőrangú mestermű a korai trecento időszakából. Andrea fia, Nino Pisano néhány változatban ismételte a lankovich-féle Madonnát, ezek kivitele azonban mindig kissé nyersebb, tömbszerűbb, bár a hasonlóság nyilvánvaló; ennek alapján a Nemzeti Múzeumba került darabot valaha Nino nevéhez kötötték. Bár származása ismeretlen, alig hihető, hogy Jankovich itthon vásárolta. Kisebb jelentőségű, viszont igen érdekes Antonio Abondio apró viaszdombormű-párja: II. Alfonz, ferrarai hercegnek és nejének, Borbála Habsburg főhercegnőnek - I. Ferdinánd és Magyarországi Anna gyermekének - 1565-ben készült portrépárja; aranyozott tokjuk is igényes munka. Nem tartoztak az első gyűjteményhez, özvegy Jankovich Miklósné született Hauck Róza a gyűjtő elholta után, 1847-ben ajándékozta őket a Nemzeti Múzeumnak. A sokáig Viktor Kaisernek tulajdonított Pászkavacsora-áomborműve (az 1540 körüli időkből) az inventárium szerint Pécsett került elő (50. sz.). Az igazi kérdés az, hogy ez honnét való, ugyanis állítólagos pécsi származása nem erősíthető meg. Ha az eredet igaz, akkor a régi pécsi egyház romjai alól került volna elő. Anyaga, mely solnhofeni kő, a délnémet plasztika kedvenceinek egyike. De hogyan került volna egy 1540 körüli német szobor az ebben az időben török kézre kerülő város székesegyházába? Sokkal valószínűbb, hogy lankovich külföldön vette, talán egy német utazása során. Kisebb jelentőségű uralkodói portrészobrok mellett (például I. Lipót márványképmása ismeretlen 18. szá-