Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

méltó közülük a kecses ábrázolásokkal vésett bronztükrök sora. Különös, hogy az etruszkok általában nem részesítették előnyben a hízelgő szépséget, kivételt jobbára csak a tükröknél, e női pipereholmiknál engedtek meg maguknak. Jeles példányai voltak az etruszk kettősfej alakú bronzedényekből, melyek a legjobb emlékek közé tartoznak, nem csoda, hogy már a múlt században külföldi kutatók is feldolgozták őket. Számra nézve legtöbb a római emlék. A bronzok sorozata oly gazdag, hogy egy-egy istenszobor változatainak időben és térben hosszú sora szemlélhető benne, régebbiek és újabbak, rómaiak és provinciálisak. Pulszky a legszebbeket kiemelte, s még emigrációs éveiben értékesítette őket. Mivel ezek nem igazi ritkaságok, az itáliai ásatásokon tömegesen kerültek elő, jelentős múzeumokba aránylag kevés jutott belőlük, bár itt is akad kivétel; nem is annyira az istenszobrok, inkább azok között, melyek a római mindennapokat mutatták be. Egy ilyen ókori zsáner, egy kosarakat cipelő szamár szobrocskája, mint különleges mű, a British Museum érdeklődését váltotta ki, és meg is szerezték. A rengeteg katonai jelvény, állatszobor, mécses, edény, szobrászati díszű mérlegsúly és fegyver a római bronzplasztika minden műfaját felvonultatta. Akad köztük egy szerfelett érdekes hazai lelőhelyű tárgy, melyet Érden találtak, ez a Farnese Hercules egy variánsa, érdekes, domborműves talapzattal. A Viczay-gyűjteményből származik, s a görög hellenisztikus eredeti manierisztikusan túlfokozott átdolgozása. Különlegesség, a maga nemében páratlan egy lámpatartó állvány, valójában egy panteisztikus tematikájú munka, egy fatörzs, melyen az olümpuszi istenek attribútumai láthatók, bronzban ezüst berakással. Sajnos e különlegességet is külföldön adták el. Emellett pompeji emlékek sora jelentett különlegességet, melyek általában a már említett és gyanús üzelmeiről is nevezetes Zahntól származnak. A márványok száma a római tárgyaknál is aránylag kevés, Fejérváry többre becsülte a bronzokat. A római anyagból nagyon kevés az, ami ma is Magyarországon van, s ezek a Fejérváry-bronzok között nem a legjelentősebbek. A legérdekesebb talán az a női fej, mely sajátos divatkép; magas hajfonattal, fülbevalóval ábrázolja modelljét. A gyűjtemény rendkívüli darabjai voltak a római falképek, melyekből Fejérváry hat darabot őrzött. Kimagaslik közülük egy nőalakot megjelenítő és kétségkívül Pompejiből származó nagyobb töredék, mely Phaedrát ábrázolhatja, s egyike a legszebb római daraboknak (ez is Zahntól származik). E mű természetesen különleges nevezetesség volt, Pulszky már az 1850-es években túladott rajta, nyilván nagy pénzért, s ma e mű is a British Museum egyik nevezetessége. Öt további falképtöredékről is feltehető a Pompeji-béli eredet, ezek kisebbek és nem olyan kivételes szépségűek, mint a Phaedra, ezeket is eladta az örökös, valamikor 1866 előtt. A vésett kövek légiója maradt fenn a római időkből, Fejérváry azonban aránylag szerény mennyiséget vett csak meg. Anyaguk féldrágakő lévén, áruk magas volt. Már Fejérváry halála után derült ki, hogy - tekintve, hogy a gemmákon, épp kemény anyaguk miatt, nem fog az idő, nem „öregszenek" - a hamisítók eldorádója e műfaj. LTgy tűnik, a gyiijtő tudta ezt, s csak különleges, jó helyről származó darabok vásárlására volt hajlandó. Ilyen kevés akadt, e gyűjteménye kicsiny. Legjelentősebb egy kétrétegű sardonix cameo volt, Titus Jeruzsálem elfoglalása utáni római diadalmenetét ábrázolja. 1868-ban Párizsban adták el. Pulszky Ferenc egyébként a maga korában a legjobb gemmaszakértő volt, s e tudását később, mint gemmákkal nagyban kereskedő üzletember igen jól kamatoztatta. Amikor Fejérváryt útjain elkísérte, még nem volt e tekintetben olyan egyedülálló szaktekintély. Az egyéb nagy kultúrák emlékei közül az asszír pecsételő hengerek és bronzok (egy szarvason lovagló istenalak, reprezentatív mű), a perzsa fegyverek (köztük egy 17. századi figurálisán festett pajzs), a mexikói faragott pipák (a legszebb a firenzei Rusca műkereskedőtől került a gyűjtőhöz 1844-ben), s az indiai szobrok a legérdekesebbek. Utóbbiak közt tizenhárom válogatott bronz istenszobor mutatja a stílus iránti érzékenységet; a legérdekesebb egy fekete szerpentínkő elefántszobor, nyakán mahout-jávai. Ez utóbbit 1868-ban, a többit azonban már előbb eladták. Európai nevezetesség volt Fejérváry nagyszerű csontfaragásgyűjteménye, elefánt- és tevecsontok, bár korábban valamennyit elefántcsontnak hitték. Miután mintaszerű anyagrész volt, Pulszky nagyszerű könyvben dolgozta fel az egészet, a stúdium stilárisan, tartalmilag, technikatörténetileg, történetileg és művészettörténetileg egyaránt remekmű. Sajnos, magyarul soha nem jelent meg korai művészettörténetünk e főműve. A páratlan anyagot Pulszky 1856-ban eladta J. Meyer liverpooli aranyművesnek, ahonnan az a helyi Meyer Múzeumba került, s máig is ott van. A tanulmányt is Jakob Meyer rendelte Pulszkytól. A legkorábbi faragás egy egyiptomi elefántcsont nyél, rajta Taharka fáraó (a huszonötödik, úgynevezett etiópiai dinasztia uralkodója) és Hezekiah (Júda királya) nevével, i. e. 713 körül készülhetett tehát. A darab egy olyan tárgy része lehetett, melyet a fáraó küldött ajándékba a zsidó uralkodónak. Ugyancsak egyiptomi, de már római kori egy elefántcsont lap, egy ún. „tessera", azaz belépő, közepén felfüggesztésre szolgáló lyukkal, rajta egy Isis-mellkép. Az istennő az egyiptomi uralkodó ornátusában látható, s maga a tessera feltehetően egy Isis-ünnepségre vagy körmenetre szóló belépésre jogosított. Szintén római kori egyiptomi, de az előbbinél későbbi egy múmia alakú Isis-szobrocska, fején holdsarlóval, érdekessége, hogy a rajta lévő szövegnek nincs jelentése, csupán a hieroglif írás utánzata, afféle abrakadabra. Az etruszk darabok többnyire elefántcsont ládikákról származó töredékek, fedőlapok vagy oldallapok, némelyiken festéknyomok is látszanak. Ábrázolásuk többnyire szörnyalak, állatfigura, vadászjelenet, a legérdekesebb egy medúzafős darab. A római elefántcsontok száma érthető módon nagyobb, több maradt fenn belőlük, teldntettel a tömeges készítésre is. Egy Silenus-ábrázolásos illatszeres edény töredéke igen finom munka, Pompejiben került felszínre, ez is Zahn professzor sajátos leletmentéseinek egyike. Cumae itáliai görög gyarmat területén került elő az az elefántcsont doboz, mely talán görög munkának tekinthető, rajta szépen faragott töredékek kariatidákkal és szfinxekkel. Gyakori, hogy a dobozokon az építészetből átvett elemeket alkalmaznak, sőt a dobozok nem ritkán épület alakúak is. Más jó darabok is vannak a sorban, ilyen egy bacchikus relief és egy Bacchus-mellszobor, ezek a korai császárkor idejéből valók. Valószínűleg 167-ből való Marcus Aurelius fogadalmi táblácskája, melyen a császár mint főpap látható; ezen évben végezte el a tisztító rítust a Capitoliumon, mikor Rómát a markomán háború után súlyos pestisjárvány pusztította. Már Constantinuskori a Tél géniusza, mely bravúros faragásával a római csontfaragó művészet formai könnyedségét a csúcson reprezentálja. Mindezen darabok felett áll a Viczay-gyűjteményből szerzett káprázatos diptichon, az Asklépios és Hygieia, mely az Antoninusok korában, a 2. században készült, s úgy vélhető, hogy Rómában működő görög mester alkotása. Asklépios mellett áll Telesphorus (a gyógyulás istene), Hygieia mellett pedig Iakkhos (Bakkhos egyfajta megjelenési formája). Valaha Firenzében őrizték, a Gaddi-család múzeumában, s már a 18. században metszet készült a páratlan darabról. Rómában jelesebb események megörökítésére a császárok diptichonok sorát készíttették, ezek hagyományait Bizáncban folytatták. A harmadik századi római darabok közül egy jeles munka került Fejérváryhoz, Philippus Arabs (244-249) császáré, az egyik táblán ő maga, a másikon hason-