Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

tonóm ízlés tanúja, távol áll az akkor még többségben levő kincs- vagy úircsasággyűjtők esztétikai közömbösségétől. Ez az ízlés elsősorban a görög és római művészetre orientált volt, de önállóságát ezen a téren is jelzi, hogy a 18. század vége óta különösen fellendült érdeklődés a vésett kövek iránt viszonylag milyen kevéssé érintette. Még jelentősebb, hogy a Winckelmann ellen lázadó olasz tudomány és művészet szellemében értékelte az etruszk és az egyiptomi művészetet, és ugyanakkor félreismerhetetlenül a romantika két nagyhatású és messze vezérlő gondolata tükröződik érdeklődésében, egyfelől a hazai föld antik emlékei, másfelől az Európán kívüli kultúrák művészeti hagyatéka iránt... Az európai középkor művészete azonban, még a trecentóc is közömbös volt számára, s nem sokkal kevésbé az érett reneszánszé, ami pedig azon túl van, az mind egyformán távol állt tőle." Az egyiptomi tárgyak szinte kivétel nélkül a késői korból származnak, s nyilván nem véletlenül, Fejérvárynak feltehetően a görög-római formakincshez való erős közelségük miatt tetszettek. Akadt köztük egy nagyméretű bazaltfej, jellegzetes kockaszobor, emellett sok kisbronz. Ráth György jóvoltából - aki az 1868-as párizsi aukción vett közülük néhány igen kiváló művet - visszakerült Magyarországra, s ma a Szépművészeti Múzeum egyik legfontosabb darabja az Imhotepet ábrázoló ezüstberakású kisbronz, a késő kori egyiptomi művészet egyik igen jeles emléke. E darab története is viszonylag ismert: valaha St. Denis apátságának kincstárában őrizték (ami már önmagában is jelzi becsességét), majd innen kikerülve francia magángyűjteményekben vándorolt, végül Párizsból, Alexandre Lenoirtól vette Fejérváry 1842-ben. Ugyancsak szép darab, s szintén Ráth érdeméből került haza egy másik kisbronz, a gyakori Apisz-bika ábrázolások egyike a kitűnőek közül való. Több macskaszobrot is vett Fejérváry, nagyobb részük külföldre került, de haza is jutott valami - szintén Ráth útján. A további, mintegy húsz bronz szintén érdekes, jellemző darab, kevés kivétellel Párizsban talált vevőre. Az egyiptomi intagliók között több szép szkarabeusz is akadt, s néhány gyűrű, részint gyaníthatóan Viczaytól. Fejérváryé nem csupán az első, hanem jószerével mindmáig az egyeden olyan magyar műgyűjtemény, amelyben jelentős eredeti görög müvek voltak találhatók; ha akadtak is később ilyenek, azok részint magától Fejérvárytól származó anyaggal büszkélkedtek. A görög vázák között mind fekete-, mind vörösalakosak akadtak, s hamisítvány is keveredett közéjük, melyek feltehetően valamelyik Nápoly-környéki, élvonalbeli régiséghamisító műhelyből kerültek ki. A Triptolemos küldetését ábrázoló feketealakos mű Athénból származik a 6. századból, s ma a budapesti Szépművészeti Múzeumban van (ismét Ráth jóvoltából), Fejérváry Rómában vásárolta Depolettinél; szintén Ráth útján jutott a múzeumba egy másik nagyszerű feketealakos darab: Apollón harca a delphoi tripusért - nos, ez a hamis darab. A feketealakos stílus legnagyobbnak elismert mesterének, Exekiasnak egyik műve is a fenti úton vált magyar közgyűjteményi tulajdonná, rajta Dyonüsos menádokkal és szatírokkal látható. A Depolettinél vásárolt más vázák szétszóródtak, egy viszont, a „Siracusa-festő" egy munkája hazakerült, Budapesten van. Egy nagy, vörösalakos, harang alakú kratér említendő még a Ráth által megszerzett müvek közt, ezt a jelek szerint Bécsben vette Fejérváry, a gróf Lamberg-féle régiséggyűjteményből, de útja követhető visszafelé is, a bécsi főúr 1770 után vette Nápolyban. Néhány szép korinthoszi darab külföldre került. A görög bronzok között a ritka, archaikus darabok közül igazi remek is akad, ilyen a Leányrablás lóháton, mely eredetileg egyetlen lovas alak volt, melyet valószínűleg a műkereskedelemben (de talán egy korábbi fantáziadús gyűjtő kezében) más kisbronzokkal egészítettek ki, és mintegy mesét körítettek hozzá; a lovas mögé ültetett nőalak jóllehet szintén archaikus, eredetileg nem e csoporthoz tartozott. E pompás művet később szétszedték, s részint a londoni British Museumban, részint az amerikai Boston művészeti múzeumában kötött ki. Ugyancsak a British Museum vette meg az 1868-as párizsi árverésen a Gorgófős fogantyút, ami egy nagyméretű bronzváza füle volt. Valamivel későbbi egy Apollón-fej és egy Apollón-szobor, az egyiket több más darabbal egyetemben - Sir Horace Walpole hagyatékából vette meg Fejérváry, nem kisebb versenytárs, mint Katalin cárnő elől. A görög kisbronzok sorában a jeles munkák közül is kiemelkedik egy klasszikus kori Poseidon bronzszobor, mely a müncheni Museum Antiker Kleinkünste lett végül, ahol egyébként a Fejérváry-anyag más, kevéssé fontos kisbronzai is fellehetők. Hasonlóan pompás darab egy lysipposi eredeti alapján öntött bronzszobor, ez immár hellenisztikus, ma a British Museum tulajdona. Eperjesre a bécsi Collalto-gyűjteményből jutott. Több nagyszerű bronzvázája is volt Fejérvárynak, melyek az idők során külföldön kerültek Pulszky kezéből ide-oda, a legszebb azonban, a Grimani-kancsó néven ismert darab, mely valaha a velencei Grimani családé volt, s az 1833. évi nagy utazás fő szerzeményének tekinthetjük. Megszerzése a fiatal Pulszky jó szemét dicséri, ő biztatta nagybátyját a vételre. A pompás edény kalandos úton, Ráth György közvetítésével visszaszármazott Magyarországra, Pulszky visszaszerezte, s végül özvegyétől sikerült múzeumi célra megvenni. A görög bronzok kivételes sorsa azonban általában külföldi múzeumokban állapodott meg. A görög márvány, mint mindig, itt is nagyon kevés, de így is került közéjük jelentős: egy Dyonüsos, mely ugyancsak a Grimaniaktól való, s még az is tudható, hogy e kiváló mübarát család a 16. században hozta Velencébe Athénből. Fejérváry igen jól értette az etruszk kultúra felfedezésének jelentőségét, s nagyra tartotta a talányos leleteket, melyek jobban simultak a görög, mint a római ízlésvilághoz. Etruszk bronzgyiíjteménye egészen kivételes volt, sajnos, meglehetősen kevés került belőle haza az 1868-as párizsi aukció után. Ráth például megvette az egyik nevezetes darabot, a Szandálos Venust, s tőle Pulszky- visszavásárolta, ám a darab elveszett. Néhány mű (pl. egy Venus pudica) a British Museumban kötött ki. Ugyancsak Ráth hozta haza a Fuvolást, de aztán ő maga adta el Londonban. Két nagyszerű kisbronz (eredetileg vázafülek) az igen korai etruszk darabok közé tartozik, s a Liber Anti quit atisban is láthatók, mindkettő mitológiai vadászjelenetet mutat. Ezeket a pesti szállítás közben, feltehetően 1850-ben a csomagolást végzők lophatták el. Az etruszk kisplasztika kiváló darabjai a figurális vázafulek, ezekből szinte páratlan sorozattal bírt Fejérváry. Még Zahn professzortól (aki akkoriban Pompejiben ásatott) is szerzett, azaz a legjobb helyről, ennek ellenére éppen a Zahn-féle darab bizonyult hamisnak (feltehető, hogy a neves tudós kapcsolatban állt a Nápoly-környéki hamisító műhelyekkel). Az etruszk művek közt nem csupán görög hatásra valló, hanem orientalizáló stílusúak is voltak, s jutott ilyenből ide is, például egy hat lemezből álló tróndísz (British Museum). Magyarországi lelet volt az ún. Mitrovicai oinochoé, mely szerfelett kalandos utat járt be. Fejérváry sokra tartotta a bronzvázát, bizonyítja ezt a Liber Antiquitatis egyik hangsúlyos ábrázolása. Pulszky is megőrizte sokáig, végül 1868-ban ezt is dobra verte, s Ráth György megvásárolta; majd 1891-ben Londonban ő is árverésre adta, ahonnan azután a bécsi Pass-gyűjteménybe jutott, s legvégül 1925-ben a Nemzeti Múzeum vette meg. Káprázatos volt egy nagy arany nyaklánc a i. e. 7. századból, Tarquiniában lelt és Fejérváry által Firenzében 1833-ban vásárolt, négysoros, figurális, öntött elemekből összeállított remeklés. Ezt a rendkívül értékes művet Pulszky már 1856 körül értékesítette, majd az hosszú vándorlás után lett végre is a British Múzeumé. Egyéb olyan tárgyai is voltak, melyek etruriai lelőhelye is ismert. Figyelemre