Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

politikus, mint gyűjtő, hisz e téren azért jelentős, mert Fejérváry teljes anyagának örököse lett. Bár anyagának tetemes részét egyiptomi, görög, etruszk, római és bizánci tárgyak tették ki, alkalomszerűen mást is megszerzett. Került bele néhány reneszánsz táblakép, középkori iparművészeti munka, s viszonylag ötletszerűen gemmák, az ókortól a reneszánszig, de idővel figyelme kiterjedt a régi Mexikó, Kína és India kulturális emlékeire is. Tagadhatatlan azonban, hogy mindez inkább ráadás és kitekintés, a zöme a Földközi-tenger medencéjének hatalmas hagyatékából állt össze. S míg az 1820-as évekig alapvetően a könnyebben elérhető forrásokból vásárolt, addig 1830 tájékától kezdve már főleg itáliai utazásai során, melyek egyértelműen gyűjtői felfedező utak voltak. Fejérváry szakértői köre igen szűk volt, s tudomásunk szerint nem terjedt túl Pulszkyn és Böhmön. 1833-ban és 1836-ban Pulszkyval kettesben, 1844-ben Pulszkyval és Böhmmel hármasban járták végig Itáliát, s tértek haza nagy anyaggal. E két kiválóan képzett szakember érdeme, hogy azokban az időkben, amikor épp olasz földön a hamisítás művészete meghaladhatatlan magasságokra emelkedett, aránylag kevés hamis tárgyat vásároltak, s ha néhányat mégis, úgy azok olyanok, hogy a hamisítás rendkívüli és becses produktumainak tekinthetők. Olyanok, melyek még századunk több kiváló kutatóját is meg tudták téveszteni. Fejérváry felkereste a kor nevezetes ásatásait is, és mai mértékkel kétséges és vitatható módon bár, de e helyekről is szerzett elsőrangú remekműveket, így jutott hozzá például néhány kiváló freskóhoz Pompejiből. A műkereskedőknél pedig igen sok legendás családi kép- és régiségtár darabjai ekkor kerültek piacra, olyanok, mint például a 16. században kialakult és évszázadokig gyarapodó Grimani-gyűjtemény a velencei Sanquirico régiségárusnál. Ezekből is sikerült több, páratlan darabot megvásárolni (például a Grimani-kancsót és egy Bacchus- és Silenus-márványszobrot). Pulszky és Böhm segítsége tehát sokat számított, hisz az ő ismereteik nem csupán a tárgyakra, hanem a kereskedők megbízhatóságára is vonatkoztak. Am magának Fejérvárynak a tudását sem szabad lebecsülnünk, tekintve, hogy amikor a két kiváló műértő még „tanonc" volt, ő már könyvtárnyi szakkönyvet olvasott el. S nemcsak a művészettörténet és a régészet szakirodalmában volt jártas, hanem a kor szépirodalmi, bölcseleti, történettudományi és államtudományi könyveit is frissiben megszerezte. Bár igen kevés írott anyag maradt utána, bizonyos, hogy nem volt forradalmár, s alighanem azért, mert láthatta a Szent Szövetség Európáját, melynek sajátos stabilitásigénye a fejletlenebb térségek leszakadását hozta magával. Mügyűjteménye romantikus magánút volt egy fejlett ország felé. Az ő polidkai nézeteinek leginkább a radikálisan modern eszméket valló unokaöcs, Pulszky Ferenc volt a megtestesítője, Fejérvárytól merőben idegen eszközökkel. Pulszky Ferencnek a reform-országgyűléseken való harcias fellépése, írásainak hangja azonban alighanem csendesen mulattatta. Fejérváry bizonyos tekintetben igen hasonló Pyrkerhez, amennyiben européerek voltak akkor, amikor az országnak elsősorban hazafiakra volt szüksége, akár elfogultakra is, sőt talán főleg azokra. Idő múltával valamelyest jobban kezdett érdeklődni a hazai dolgok iránt is, Kubinyi Ferenccel (1796-1874), a földtan és régészet kitűnő ismerőjével együtt folytatott ásatásai erre vallanak. A leletek közül néhány bronztárgyat a maga számára biztosított. Ez irányú érdeklődése gyűjtésének történetében csupán epizód. Elsősorban a külföldet figyelte, s mint Jankovich, ő is foglalkoztatott ügynököket. Bécsben Böhm mindkettejüknek dolgozott, egyébként azonban Fejérváry a távolabbi külföldre épített, például Párizsban Rollin, Firenzében Rusca, Migliarini, Rómában Capranesi műkereskedőkre, akik adott esetben felhívták figyelmét az őt érdeklő és éppen piacra kerülő darabokra. A hazai kultúrához való kapcsolódásának az ásatásoknál jelentősebb mozzanata volt néhány művész támogatása. Az idősebb Markó Károlyról és Ferenczy Istvánról van szó, akiket Brüdern báróval, Károlyi György, Andrássy Károly és György grófokkal együtt ösztöndíjjal támogatott. Ennek a tettnek a fő mozgatója kétségkívül Brüdern volt, feltehető azonban, hogy Markóra erősen hatott Fejérvárynak az ókort felidéző tudása, szelleme. (E kérdésben érdemes lenne részletesebb kutatásokat folytatni.) Fejérváry 1842-ben meghívta Eperjesre nyaralni barátjának, Böhm József Dánielnek fiát, Wolfgang Böhmöt, aki a bécsi művészeti akadémiára járt, illetve ennek tanulótársát, Joseph Büchnert. A két ifjú művész a vendéglátó tárgyainak válogatott részéről akvarellmásolatokat készített, s ezeket könyvbe kötötték, Liber Antiquitatis címen; eredetileg e lapokon 263 tárgy szerepelt. Az egyetlen példányban készült díszkönyv máig fennmaradt, sőt az öreg gyűjtő a jelek szerint az ezen év utáni szerzeményekről is készíttetett lapokat, erre vall, hogy 1850-ben 568 forintot fizetett egy bizonyos Jahnnak régiségeket ábrázoló lapokért, melyeket a Liber Antiquitatisban helyezett el, bár bekötésükre nem került sor. Ezek a pótlapok sokáig fenn is maradtak, Pulszky Ferenc hagyatékával a Nemzeti Múzeumba kerültek; sajnos valamikor az 1960-as vagy 70-es években elvesztek (ma már néhány az eredetileg bekötött lapok közül is hiányzik). E könyv azonban így is nagyszerű emléke a fantasztikus gyűjteménynek, Eperjes hajdani büszkeségének. A szabadságharc bukása után, az elnyomás időszakában hunyt el Fejérváry (1851), s mindenét Pulszky Ferencre hagyta. Pulszky, aki erősen exponálta magát a szabadságharcban, ekkor emigrációban élt, fején halálos ítélettel, örökségét így nem tudta átvenni. A gyűjtemény nagyobb része azonban ekkor már nem Eperjesen volt, hanem ideiglenes őrzésben a Magyar Nemzeti Múzeumban, erről Fejérváry 1849 januárjában kelt levele tanúskodik: ebben azt kéri, hogy régiségeit szállíthassa be a múzeumba. Ekkor még zajlottak a hadi események, s a már súlyosan beteg tulajdonos otthonában egyáltalán nem látta anyagát biztonságban. Levelében arra is utalt egyszersmind, hogy a tárgyak kiállításra kerülhessenek. A Nemzeti Múzeum fennmaradt irataiból csak annyi dönthető el, hogy Fejérváry gyűjteményét az intézmény valóban átvette őrzésre, de kiállításáról nem tudunk. Kevéssel utóbb a konszolidációra törekvő uralkodó engedélyezte az anyag külföldre szállítását és ezzel azt, hogy Pulszky a tárgyakat birtokba vehesse. Ez egyébként Pulszky büntetését nem érintette. Ferenc József elég sok elítélttel szemben engedte meg magának e gesztust. Pulszky Londonban vette át a páratlan műgyűjteményt, annak tekintélyes részét eladta, megint más részét megtartotta, s mikor helyzete stabilizálódott, még gyarapította is, ekképpen az, ha kis részben is, de saját gyűjteményévé is vált. Végül azonban 1868-ban, két évvel hazatérése után az egész anyagot Párizsban értékesítette. Fejérváry Gábor gyűjtői életműve így döntő részben külföldre került. A fentiekben talán sikerült bebizonyítanunk, hogy páratian értéket képviselt ez az anyag, ráadásul tárgykörénél fogva csaknem teljesen magában állt, és pótolhatatlan értéket jelentett. Külföldre kerülése a magyar kultúra egyik legnagyobb vesztesége, s komolyan felveti Pulszky Ferenc saját felelősségét. Lám: Jankovich és Pyrker képesek voltak nemzeti értékeink gyarapítására, az európai látókörű Pulszky erre nemcsak hogy nem volt képes, hanem a jelek szerint a maga hasznát előbbre helyezte, mint a nemzet javát, e kérdésben - nehéz kimondani - hazafiúi lelkesedését megelőzte a kufár kétségtelen tehetsége. Ebben alighanem nagybátyja szellemében járt el. De Pulszky egy másik történet. Fejérváry Gábor életrajzától és karakterológiájától egy idézettel búcsúzzunk, mely hibátlanul értékeli őt: „Fejérváry gyűjteményének szembetűnő vonása, hogy egy határozott, au-