Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

Ioannes tyrannus (bizánci) solidus, Kálmán király dénárja (Litteráti), I. Lajos „szerecsenfejes" ezüstdénárja (257 darab), Vencel ezüstdénárja (2068 darab, gellérthegyi lelet, 1827), II. Ulászló ezüstguldinere, II. Ulászló aranyguldinere, II. Ferdinánd tízszeres aranyforintja 1632-ből, I. Lipót tízszeres aranyforintja, Batthyány Károly herceg ötdukátos aranya (1674), Esterházy Miklós herceg tízdukátos aranya (1770), Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem tízdukátos aranya (1598), I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem százdukátosa (Semsey András kamaraelnök gyűjteményéből), Mária Terézia erdélyi négydukátosa (1760), Albert Wallenstein aranydukátja (1629), II. Lajos vastagvcretű, kétdukátos érme (1525), Weiss Mihály tízdukátos brassói arany emlékérme, Christian Hermann Roth: Buda viszszavételére ezüst emlékérem (1686), Sobieski lános lengyel király aranyérme (1687), Matthäus Donner: Mária Terézia jelmondatos aranyérme (felfüggesztő füllel, 28 dukátos), Ferenczy István: Hunyadi János és László (bronzérem). Az ókori érmek közül a legjava Viczayhoz került, kinek halála után a Museum Hédervárianum - Magyarországon rendkívüli ókori pénzeit Párizsba vitték, és ott adták el. Jankovich e gyűjteményrésze, különösen a görög pénzeket illetően, nem tekinthető túlzottan gazdagnak, bár a római anyag számra nézve nagy. Természetesen így is akadtak benne kitűnő emlékek, melyek a fenti felsorolásban is szerepelnek. Bizánci darabja összesen 91 volt, de az mind értékes példány, középkori és újabb Magyarországon kívüli anyaga pedig 182 arany- és 855 ezüstérmet tartalmazott, köztük számos, egészen ritka darabot, melyek közül talán a német városi és személyes emlékpénzek, emlékérmek emelendők ki. Ahogy a könyvek terén, úgy a numizmatikában is arra törekedett, hogy a magyar anyag a teljességet mutathassa meg, az összesen 2883 magyar kiadású (ebből 543 arany) és 320 erdélyi (181 arany) darab erre lényegében alkalmas is volt. E hatalmas éremgyaijtemény valóban rendkívüli gyarapodást hozott a Nemzeti Múzeum számára. A viszonylag kevesebb erdélyi darab között akadtak a legértékesebb művek, számos tízdukátos arany mellett a gyűjtemény fő műve minden idők egyik legnagyszerűbb művészi értékű, rendkívül ritka és értékét tekintve is rendkívüli remeke az Apafi Mihály-féle százdukátos volt. Egynémely érmeit 1830 körül a Tudományegyetem éremtárának ajándékozta. Jankovich korának magyar numizmatái és éremgyüjteményei Jankovich - bár kiválóan értett a numizmatikához - e tárgykörben elsősorban gyakorlati szakember maradt, annak ellenére, hogy több érmészeti dolgozata jelent meg nyomtatásban, melyek érdekesek és értékesek, sőt jelentékeny kéziratokat, feljegyzéseket és anyaggyűjtéseket készített. Hogy ezt csupán mindennapi szerzeményezéseinek segédleteként használta, vagy pedig valamilyen nagyobb összefoglaló kötet megírására készült, az kérdéses; valószínűbb az első feltevés. Nagy éremtani összefoglalással többen is kísérleteztek Magyarországon. Az első művek fordítások, Joseph Eckel neves német érmész munkái után, melyek a pesti egyetem kiadásában jelentek meg, Katancsich Péter Mátyás (1750-1825, ferences szerzetes tanár) fordította őket németről latinra (1788, 1799). Schönwisner István (személves adatai fentebb) kiváló összefoglalást írt a magyar pénztörténetről, majd három kötetben kiadta a Széchényi Ferenc ajándékozta éremgyűjtemény teljes anyagát, forrásokkal és képtáblákkal (1801 és 1807), művei ma is fontos, alapos és használható forrásmunkák. Simonchich Ince János (1750-1807) piarista tanár ugyancsak általános magyar pénztörténet szerzője, speciálisan kutatta és adta közre I. Mátyás király pénzeit (1806). Ugyan nem magyar szerző műve, de magyar gyűjteményről szólt F. Caroni olasz numizmata és barnabita szerzetes könyve, ami a két kiváló Viczay gróf pénzeiről 1814-ben jelent meg, s két kötete kétségkívül fontos szakirodalom volt a hazai gyűjtők számára. Aligha kétséges, hogy a könyv munkálatainál ifjabb Viczay Mihály jelentős közreműködő volt, társszerzőnek tekinthető. A legnagyobb lélegzetű munkára Weszerle József (1781-1838, pesti egyetemi tanár és maga is gyűjtő) vállalkozott, amikor hatalmas anyagot kutatott fel, részben leírásokból és forrásokból, részben a hazai és külhoni gyűjtemények anyagának tanulmányozása útján. A leendő nagy mű illusztrációihoz is hozzákezdett: kitűnő minőségű rézmetszésű táblákat készíttetett, halála azonban megakadályozta ezek befejezésében is. A hozzávetőleg félszáz, hatalmas anyagot tartalmazó kéziratos füzet sem kerülhetett már végső rendezésre és kiadásra, csupán sokkal a szerző halála után. Am e torzót is használták, elsősorban az érmészeti táblákat, de aligha hagyták kihasználatlanul a kézirat kincsesbányáját sem. Kisfaludi Klassics Ignác (1792-1854) a bécsi udvar alkalmazásában állt, s az ausztriai ház rendjeleiről adott ki gondos munkát Bécsben (1840), ugyanakkor magyar nyelven. A legkésőbb jelent meg Rupp Jakab (1800-1879, magyar udvari kamarai levéltáros) kétkötetes műve a középkori magyar pénzekről. Ez kiváló mű volt, sokáig kézikönyvként szolgált, Jankovich már használhatta második gyűjteményének összeszedése során. A fentieken kívül számos magyar szerző kisebb-nagyobb dolgozatai, adatközlései jelentek meg, hazai s nem egyszer külföldi folyóiratokban. A korszak numizmatikai gyűjteményeit ismertetni szinte lehetetlen, s feltehető, hogy elég sokat egyáltalán nem is ismerünk közülük. Mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy már a Jankovichtól történt vásárlás előtt is léteztek közgyűjtemények. Ilyen volt például a Pesti Egyetem gyűjteménye, melyben a könyvek és a kéziratok mellett jelentős éremgyűjtemény is akadt, a Széchényi Ferenc-féle éremgyűjtemény már a Nemzeti Múzeum része volt, még ha ez az intézmény csak „virtuális" volt is, hiszen csak 1846-ban készült el ma is működő, kiváló szépségű, Pollack Mihály (1773-1855) által emelt épülete, addig anyagait Pest különböző épületeiben tartották. Ekkorra már a Magyar Tudományos Akadémia is rendelkezett jeles éremgyűjteménnyel (mai épületéhez csak 1863-ban láttak hozzá, addig gyűjteményeit bérleményben tárolták). Valójában azonban a régi Magyarországon lankovich életének döntő részében az egyetem mellett csak egy jelentékeny nyilvános gyűjteményt láthatott a közönség (közigazgatási tekintetben meghatározásunk még csak nem is helyes, hiszen akkoriban Erdélyt a Habsburgok külön kormányozták). Ez a báró Brukenthal (Bruckenthal) Sámuel (1721-1803, Erdély kormányzója, a bécsi kancellárián is magas hivatalt viselt, Mária Teréziának jó embere volt, mivel azonban II. lózsef a szász autonómiát ellenezte, a gubernátor pedig akadékoskodott, a „kalapos király" 1787-ben menesztette őt) által Bécsben összegyűjtött anyag, ami mintegy 16 ezer, döntő részében ókori, magyar és erdélyi pénzből állott. A gyűjtemény 1817ben vált nyilvánossá, mikor is a nagyszebeni református gimnázium epületében a szász nemzetre hagyományozott nagyszerű Brukenthal Múzeum megnyitotta kapuit. Szorosan véve, ez volt első nyilvános múzeumunk. Jó néhány püspöki könyvtárban is akadt jeles éremanyag, némelykor azonban nem az egyházi intézmény, hanem a vezető klerikus tulajdonaként. Míg például a pécsi Püspöki Könyvtár vagy a pannonhalmai Főapátsági Könyvtár érmei elidegeníthetetlenek voltak, addig Kopácsy József (1775-1847, esztergomi hercegprímás 1838-tól, az Aka-