Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

gyűjtemények - könyvtár, kincstár, fegyvertár és főleg levéltár Körmenden és Köpésényben. Pozsonyban e korból alig maradt valami, sőt az anyag döntő része még virtuálisan sem állítható össze. Pesten és Budán azonban volt néhány régiséggyűjtemény és képtár, melynek létrehozója már a kezdet kezdetén abban gondolkodott, hogy szorgosságának eredménye közgyűjteménybe kerüljön. Egyszersmind néhány püspök gyűjtői tevékenysége is ebbe az irányba indult el. Műgyűjteményeik mellett, mint mondottuk, könyvtáraik is igen fontosak voltak, s ez utóbbiakhoz, mintegy történeti szemléltető anyagként, úgyszólván mindig csadakozott érem- és numizmatikai gyáíjtemény. Egyre több ásatás folyt az országban, jóllehet a szükséges rendezettség nélkül, de azért bizonyos szakmai hátteret mindenesetre kiépítve; megindult a nagy könyvgyűjtemények, családi levéltárak rendezése, főleg a felvilágosodás eszmekörében, vagy éppen az ellen gyűjtve adatokat. A történeti munkák megkövetelték a kapcsolódó társadalomtudományok és velük összefüggő, a tényleges emlékanyag feldolgozásához nélkülözhetetlen tudományok hazai kialakulását, megalapozását. Bármily sok és érdekes magyar tulajdonú gyűjtemény létezett is Bécstől Pestig, sőt Egerig, Marosvásárhelyig, Gyulafehérvárig és Nagyszebenig, a sor élére mindenképpen Jankovich Miklós kívánkozik, ugyanis az ő munkásságának eredménye tette ténylegesen is történeti és művészeti gyűjteménnyé a Magyar Nemzeti Múzeumot, majd pedig, amikor abból kiváltak a nagy országos intézmények, szinte mindegyikében ott volt a Jankovichtól származó valamelyik anyagrész. Mindent egybevetve, könyvtára és a magyar régiségek voltak a legértékesebbek és mennyiségre nézve is a legnagyobbak, képtára kicsiny volt, de nagyszerű művek is sorakoztak benne. A fegyvergyűjteményben ugyancsak elsőrangú dolgok találhatók, s történelmi arcképei között is akadt néhány kiváló. Oly időben gyújtott, amikor viszonylag sok tárgy akadt a piacon, illetve kellő utánjárással, kutatással sok rejtett, a nemtörődömség miatt a pusztulás közelébe került műtárgyat lehetett megmenteni. Bizonyos régi nemesi családok anyagi viszonyai is rosszul alakultak, s az általuk eladott családi régiségek szintén megszerezhetők voltak. A mind gyakoribb ásatások, újabb földterületek művelés alá vétele, a folyószabályozások elkezdése szintén sok darabot hozott felszínre, csak éppen tudni kellett, hogy ezek hol kerülnek piacra. Jankovich számos közvetítőt foglalkoztatott, akikkel szinte behálózta az országot, másrészt Bécsben s még távolabb is figyelték hazai vonatkozású tárgyak előbukkanását. Rendszeres kapcsolatot épített ki az aranybeváltókkal, köztük a legtöbb szolgálatot a pesti Totesz Izsák tette neki, akitől sok történelmi ékszer került a gyűjteménybe (például II. lózsefnek a szerzetesrendeket feloszlató rendelete miatt az elkallódás veszélyének kitett műkincsek közül), továbbá számtalan egyéb ezüst- és aranytárgy. Valóban, igen sok értékes dolog tűnt el a 18. század utolsó negyedében, s ezek még az 1800-as évek első évtizedeiben is fel-felbukkantak, s Jankovich érdeme, hogy részben megmenekültek a pusztulástól. Jankovich szellemi háttere kiváló, atyja is magas műveltségű ember s ismert régiséggyűjtő volt. A pesti egyetemen tanulva pedig a kor legjobb tudósainak a keze alatt nevelkedhetett, mentorai és példaképei közé tartozott Cornides Dániel (1732-1787 a diplomatika és heraldika tanára az egyetemen, az egyetemi könyvtár vezetője), Kovachich Márton György (1744-1821, jogtörténész, rengeteg kútfő kiadója, korának talán legegyetemesebb szellemű, hatalmas életművet hátrahagyó magyar társadalomtudósa); Pray György (1723-1801, a kiváló jezsuita egyetemi tanárok egyike, aki az 1773. évi rendfeloszlatás után papi munkát vállalt, s csaknem koldusbotra jutott, mígnem ifjabb gróf Viczay Mihály, majd Mária Terézia királynő támogatásával becsületesebb életkörülmények közé jutott; Pray szintén nagy életművet hagyott maga után, a pesti egyetemen való szorgoskodása 1780-tól életének legtermékenyebb időszaka, ekkor tette közzé a Pray-kódexben található Halotti beszéd egy részét); Révai Miklós János (eredetileg Mátyás, 1749/50-1807, kiváló nyelvész, költő, az első magyar nyelvű lap, a Magyar Hírmondó szerkesztője, piarista tanár, tanult és tanított rajzot és építészetet; nyughatadan vándorlélek, kinek kiváló kvalitásait ugyan mindenki ismerte, mégis mindig nyomorgott, míg végül, bár nem kérte, kinevezték a pesti egyetemre 1802-ben a magyar nyelv és irodalom tanárává, s ekkor adta közre nyelvészeti munkáit, nyelvtanát, melyet az Akadémia fog majd kanonizálni; magyarázta és közreadta a teljes Halotti beszédet - latinul is; a magyaron kívül hat nyelvben volt kiváló); Schönwisner István (1738-1818, szintén jezsuita atya volt, az egyetemi könyvtár egyik vezetője, régész és történész, a pesti egyetemen 1780-tól a régészet tanára); gyakorlatilag ők azok, akik az önálló magyar történettudományt megteremtették. Bizonyos tekintetben igen fontos mintaképe volt báró Orczy Lőrinc (1718-1789) és ennek fia, Orczy lózsef (1746-1804), kik elsősorban költők voltak, illetve irodalmi művek korai kiadói, bizonyos hatással volt rá, bár csak rövid ideig Verseghy Ferenc nyelvész is, de őt Révai befolyása rövidesen háttérbe szorította. Nagyjából 1830 tájékán már kétségkívül Jankoviché volt az ország legátfogóbb, legnagyobb magyarországi műgyűjteménye, melyben komoly súlyt kapott a történeti anyag, mely teljesen egyedülállóvá is tette. Jankovich már jóval korábban eldöntötte, hogy ezt a négy évtized szívós munkájával összehozott kollekciót nemzetének adja át, anyaggal töltvén meg ezzel az eleddig inkább csak hiányokból álló Nemzeti Múzeumot. Ezt nem tehette ingyen, mivel a rengeteg művásárlás teljesen felemésztette anyagi erőit, és sok tartozása volt. Az árat igen méltányosan szabta meg, 1825-ben 120 000, 1832-ben pedig (minthogy időközben tetemes gyarapodás állt be) 150 000 forintot kért érte, de úgy, hogy ebből 50 ezerről lemondott a Nemzeti Múzeum pénzalapja javára, 50 ezernek csak a kamatait kérte, s csak az összeg harmadát igényelte egy összegben kifizetni. A boldog emlékezetű lózsef nádorral már 1824-ben megkezdte a tárgyalásokat, aki a gyűjtemény megvásárlását erősen támogatta, s az ügyet az 1825-ben kezdődött országgyűlés elé tárta, mely azonban, bár négy éven át ülésezett, nem talált időt és módot ennek a tárgynak a megvitatására és eldöntésére. Az első reform-országgyűlés nem kicsinyes, hanem közönyös volt ebben az ügyben, amit a nádor nem hagyott annyiban, és szívós munkájának, ügybuzgalmának eredményeképpen (számos közbülső huzavona ellenére) végül 1836-ban megszületett az országgyűlés jóváhagyása, a gyűjtemény megvásároltatott. Nem sokkal utóbb időszerűvé vált a Nemzeti Múzeum főigazgatói állásának betöltése, s Jankovich, mint az országban kétségkívül leghivatottabb és minden tekintetben alkalmas személy 1841-ben pályázott is erre a posztra, de elutasították. Az állás végül is a nála sokkal szerényebb képességű, de simulékonyabb Kubinyi Ágostoné lett. Jankovich házsártosnak hírlelt személyisége kevéssé játszhatott szerepet az elutasításban, sokkal inkább a személye és gyűjteménye kapcsán megnyilvánuló gyanúsítgatások, melyek közül a leglényegesebb az a vád, hogy az eladáson nyerészkedett. E vádnak - természetesen - nem volt semmi alapja. Ezek után folytatta a műgyűjtést, és létrejött a második gyűjtemény, mely 1836 és 1844 között alakult ki, és számos kiváló dolgot tartalmazott. Am mint annyi más gyűjtő, ő is túlköltekezett, s 1844 őszén tönkrement, vagyonát zárolták. Tartozásai miatt 1846-ban bekövetkezett halála után a Nemzeti Múzeum