Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

KATALÓGUS - III. KÖNYVTÁR

likában megfigyelhető egyfajta ambivalencia, kétértelműség: ugyanaz az állat szerepelhet egyaránt pozitív és negatív értékek megtestesítőjeként is. A gólya keresztény kéziratokban Krisztus eljövetelét, emberré válását is jelölheti. A kéziratot díszítő számos tollrajz között különböző esetenként visszataszítónak tűnő - férfiarcok is előfordulnak (pl. foil. 52v, 191v, 222r, 263r, 276v, 297v, 298r, 300v, 307v, 308r, 327v, 336v). Bizonyos újabb kutatások felvetik annak a lehetőségét, hogy olykor a keresztény illuminátorok héber kéziratokban zsidóellenes érzületeiknek adtak kifejezést bizonyos rejtett, nehezen észrevehető-megfejthető ábrázolásokban, amelyeket azután a megrendelő nem vett észre (MELLINKOFF, RUTH: Antisemitic hate signs in Hebrew illuminated manuscripts from medieval Germany. Jerusalem 1999). Ha ez a föltételezés valóban áll, akkor talán alkalmazható ezekre az alakokra is, vag}' legalábbis egy részükre. (Minthogy ezek az alakok inkább a kézirat második felében fordulnak elő, talán arra gondolhatunk, hogy az illuminátor ekkorra már megcsömörlött a munkától, már nagyon unta a megbízatást, s a megrendelővel kapcsolatos érzéseit ily módon juttatta kifejezésre. Ez egyáltalán nem lehetetlen: tudjuk, hogy a középkori írnokok és illuminátorok - egyébként esetenként modern utódaik is - milyen fantasztikus, nemritkán elképesztő ötleteket valósítottak meg unalmukban egyébként komoly tárgyai kéziratokban is!) Másfelől meg kell említenünk, hogy ugyanennek az illuminátornak más, keresztény tárgyú kézirataiban is nagy számban találunk hasonló groteszk-gúnyolódó alakokat - ekkor illően tonzúrával vagy püspöksüveggel. Mindazonáltal egy ilyen értelmezés a kéziratunkban előforduló mintegy 84-85 ilyen jellegű ábrázolásnak csak egy kis töredékében jöhet egyáltalán szóba, s ezekben az esetekben sem kényszerítő erővel. Megemlítjük még, hogy néhány esetben ezek az arcok fejjel lefelé állnak (foil. 52v, 122v, 157r, 193r, 289r, 290v). Ezekkel kapcsolatban megfogalmazódott egy olyan nézet a szakirodalomban, hogy a keresztény illuminátor, aki nem tudott héberül, bizonyára nem ismerte föl az írás irányát, és így azután tévedésből fordítva tartotta a lapot munkája során (Fingernagel-Haidinger, 33). Nos, ez a lehetőség teljességgel kizárható. Ez a férfiarcokat is tartalmazó díszítés ugyanis a sor elején álló kezdőszóhoz kapcsolódik, s ennek megfelelően az egyes hasábok bal oldalán áll. Néhány esetben tér csak el ettől illuminátorunk, amikor egész sort vagy fejezetvégi kiemelt részt díszít, ám ilyenkor sem utal semmi arra, hogy ne volna tisztában a helyes irányokkal. Keresztény mesterünk bizonyára nem tudott héberül, ámde egyszer sem téved a díszítés irányát illetőleg! (Ez egyébként semmiképp nem tűnhet nehéz feladatnak egy különben is képi látásmóddal rendelkező művészember számára ebben a kéziratban. Ha most eltekintünk a betűk alakjától, ami egyébként szintén meglehetősen egyértelműen jelzi az írás irányát még az írást nem ismerő számára is, és csak a külsődleges jegyekre figyelünk, akkor megállapíthatjuk, hogy a díszítéssel kiemelendő szavak eltérő írásmóddal és nagyobb méretben mindig a hasábok jobb oldalán állanak, továbbá az egyes hasábok jobb széle - ahol a sor kezdődik - mindig szigorúan egyenes, míg a bal széle - ahol a sor végződik - szabálytalan.) Ezen túlmenően három esetben egyszerre két fej szerepel ugyanazon a lapon: az egyik mindig „rendes" helyzetben, míg a másik két esetben fejjel lefelé (foil. 193r, 289r), egyszer pedig vízszintesen, azaz fekvő helyzetben (fol. 304v). Arra kell tehát gondolnunk, hogy a fejjel lefelé álló, illetve fekvő alakok is egyszerűen illuminátorunk játékos lényéből fakadnak. A kézirat, mint láttuk, 1372/73-ban készült AlsóAusztriában. Egy possessorbejegyzésből kiderül, hogy mintegy 150 évvel később egy Frankfúrt am Mainban élő család tulajdonában volt. Érdekes héber nyelvű bejegyzést olvashatunk a kézirat utolsó lapján, amelyet Kohn Sámuel magyar fordítása nyomán idézünk: „Estefelé, tévét hó 23-án 5334-ben (azaz 1574-ben) megérkezett ide, Frankfurtba egy Franciaországból való király, kit Lengyelország királyának megválasztott. A rákövetkező szombaton, midőn a Szentírásnak a ve-élle semót szakaszát olvasták, a király személyesen megjelent a mi utcánkban néhány nagyjával, födött kocsiban, zeneszóval, a zsinagóga udvara előtt. Ott leszállt a kocsiról, és a király több tanácsosával a zsinagógába ment, hová éppen a szónoklat alatt jött. A szónoklat után tanácsosai megkérték a községet - az Isten őrizze s áldja meg! -, hogy hívassák a kántort, s a község így tett, és a király a zsinagógában maradt, míg a délutáni ima bevégeztetett. Az ima után a király kérte, hogy mutassák meg neld a szent (frigy-) szekrényt a benne levő tóratekercsekkel együtt. Egyik tanácsosa viaszgyertyát vett kezébe, és a gyertyával a szent szekrény elé ment, és a király megnézte a tóratekercseket, hogy mikép feküsznek a szent szekrényben. Másnap délben útnak indult Lengyelország félé. így mond az Áron sarjából való Jákob, Efrajimnak a fia, kinek emléke áldott legyen!" (A király az 1574-ben Krakkóban megkoronázott Valois Henrik volt.) A kéziratot még sokáig Frankfurtban őrizték, mígnem tisztelői a frankfurti születésű Szófér Mózes (Moses Schreiber; 1762-1839) nagytekintélyű pozsonyi főrabbinak elküldték ajándékba. 1817 táján a herceg Pálffy család birtokában volt, s ekkor készült a kézirat héber és német nyelvű modern címlapja, amely a nagymagyari (ma Zlaté Klasy, Szlovákia) Móse ben Nátán műve. Ennek az az érdekessége, hogy a szöveget keretező oszlopok és girlandok valójában parányi, szabad szemmel alig látható betűkből állnak, ún. mikrográf írással készültek, és az ószövetségi Eszter könyvének teljes szövegét tartalmazzák - minden bizonnyal azért, mert müvünk szerzője a bibliai könyv egyik főhősének nevét viseli. Pompás kéziratunk a szöveg és a díszítés szempontjából egyaránt nagy beccsel bír. Ami a textust illeti, azon túlmenően, hogy a kéziratunkban olvasható szöveg minden kétséget kizáróan igen jó, mindig pontosan megadja a mű megírása során felhasznált forrásokat is - más kéziratok, illetve a nyomtatott kiadások ezt gyakran elmulasztják.