Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

KATALÓGUS - III. KÖNYVTÁR

a Margitsziget megnevezése szinte mindig „ez sziget", a kolostoré pedig „ez klastrom". A legenda a szemtanú pontosságával írja le Boldog Margit síremlékét. Tudja, hogy a koporsóra először egy „otromba, faragatlan követ" helyeztek, majd Lombardiából meghívták Albert és Péter kőfaragó mestereket, akik két-három hónap alatt elkészítették a szűz vörösmárvány koporsóját, „kiben mostan is fekszik a szent szűz". A pinceomlásban elpusztult s holtából feltámadott gyermek történeténél a legenda megemlékezik Margit újabb, 1336-1340 között készült fehér márvány síremlékéről is, melyen ez a csodatétel „meg vagyon faragván". (Margit síremlékéről vö. LŐVEI, PÁL: The sepulchral monument of Saint Margaret of the Árpad dynasty. In: AHA 27 [1980], 175-222.) Olykor kétségbe vonták, mára azonban egyre több érv szól amellett, hogy a legrégibb legenda szerzője Margit gyóntatója, a domonkos rend magyarországi tartományfőnöke, Marcellus volt. Csakis ő írhatta azt, hogy a szentéletű királylány ragyogó érdemeit „magis visa quam audita", vagyis a „magunk tapasztalatából inkább, mint pusztán hallomásból ismerjük". Egyébként Európa-szerte általános gyakorlat volt, hogy a női szentek legendáit egykori lelki vezetőik fogalmazták meg. A Margit-legendában számos epizód tanúskodik Marcellus és Margit bensőséges kapcsolatáról - Gárdonyi Géza regényének (Isten rabjai) alapszituációja tehát hitelesnek látszik. Margit végletekbe hajló önsanyargatásának elborzasztó jeleneteit a gyóntató számára megnyilatkozó lelki érzékenység mozzanatai ellensúlyozzák. A kódex 18-19. századi birtokosai és értelmezői jó érzékkel mutattak rá e „cimélion" nemzeti értékére. A szöveg nyelvi, irodalmi és történeti jelentőségét szinte meghaladta a benne foglalt nemzeti szimbólum ereje. Margit eszerint önként vállalta a fejedelmi szülők fogadalma révén rá háruló áldozatot - végső soron hazájáért, Magyarországért élt és szenvedett. Minden jel arra mutat, hogy a margitszigeti apácák méltán voltak büszkék híres szentjükre. Margit azonban nemcsak a nemzet és a haza, hanem a királyi apja által végbevitt „második honalapítás" szimbóluma is volt. A szigeti apácák féltve őrzött kódexe Margit királylány lelki nagyságáról és a környezetében élő apácák előkelőségéről egyaránt tanúskodik. A legenda sohasem mulasztja el feljegyezni az apácatársak nevét, mindig utalva a leányok apjának nevére is. A Nyulak szigetén fekvő apácakolostor a TV. Béla által a tatárjárás után létrehozott új társadalmi berendezkedésnek - a király, az előkelők és az egyház szövetségének - biztosítékául szolgált. Sokan küldték lányaikat a Margitszigetre, maga az uralkodó járt elöl példával. „Isten rabjai" egyszersmind az új hatalmi forma zálogai is voltak. Am az uralkodói kegy csakhamar elfordult a prédikátor rendtől. IV. Béla alighanem azért neheztelt meg a domonkosokra, mert meghiúsították Margitnak a cseh királlyal kötendő házasságát: az eljegyzés előtt felszentelték Margitot. Ez olyan házassági akadály volt, amely alól a pápa sem adhatott feloldozást. A Margit-legenda a királyi akarattal szembehelyezkedő dominikánusok önigazolásaként is olvasható. Á. P. FERRARI, SIGISMUNDUS: De rebus Hungaricae Provinciáé Ordinis Praedicatorum. Viennae 1637, 220; PR\Y, GEORGIUS: Vita Sanctae Elisabethae viduae nec non Beatae Margaritae Virginis. Tyrnaviae 1770; Fejér 1817, 22; Nyelvemléktár VIII, vil-xxxn, 1-86; LOVAS ELEMÉR: Árpádházi B. Margit első életrajzának írója - Marcellus. In: A Pannonhalmi Főapátsági Szent Gellért Főiskola évkönyve az 1940/41-i tanévre. Pannonhalma 1941, 21-85; MEZEY LÁSZLÓ: Irodalmi anyanyelvűségünk kezdetei az Árpád-kor végén. Budapest 1955, 53-70; Árpád-kori legendák és intelmek. Kiad. ÉRSZEGI GÉZA. Budapest 1983, 110-179; Sz. KOROKNAY ÉVA: Magyar reneszánsz könyvkötések. Budapest 1973, 87. sz., 51. kép; FÜGEDI ERIK: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Tanulmányok a magyar középkorról. Budapest 1981, 66-67; Kódexek 1985, 189. sz.; Szent Margit élete, 1510. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata. Kiad. P. BALÁZS JÁNOS. (Régi magyar kódexek, 10.) Budapest 1990; KLANICZAY TIBOR-KLANICZAY GÁBOR: Szent Margit legendái és stigmái. (Irodalomtörténeti füzetek, 137.) Budapest 1994; Ráskay Lea 1994; Árpád-házi Szent Margit legrégibb legendája és szentté avatási pere. Ford. BELLUS IBOLYA-SZABÓ ZSUZSANNA. Budapest 1999; Cimélia 2000, 104-105; Legendák és csodák (13-16. század). (Szentek a magyar középkorból, 2.) Szerk. KLANICZAY GÁBOR-MADAS EDIT. Budapest 2001,181-294. 225. A Jordánszky-kódex két levele Magyar nyelvű bibliafordítás részlete: az ún. Jankovichtöredék 1519 Magyarország Papír, tinta, tempera, arany; foil. 2; 283 x 206 mm, kéthasábos, változó méretű írástükör; bastarda írás; kalligrafikus igénnyel megrajzolt hasábkezdő betűk; a fejezeteket váltakozóan monokróm, illetve polikróm iniciálék vezetik be Jankovich Miklós Nagyszombatból szerezte meg a Jordánszkykódexről (ma Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár, Ms. II. 1.) korábban levált két levélnyi töredéket; az ő gyűjteményéből került az OSzK-ba. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, MNy 4 A legteljesebb középkori magyar bibliafordítást tartalmazó Jordánszky-kódex a nagyszombati klarisszák kolostorának feloszlatása után, 1782-ben került Fába Mátyásnak, az esztergomi káptalan jegyzőjének tulajdonába. 1820-ban tőle kapta meg Jordánszky Elek esztergomi kanonok, akinek nevét a kézirat máig viseli. A kódex eleje már ekkor csonka volt, az első kötéstáblával együtt mintegy harminc levele elkallódott. Ebből a levált kéziratrészből szerezte meg Jankovich Miklós azt a levélpárt (az ún. Jankovichtöredéket), amelyet ma is a kézirattól elkülönítve őriznek.