Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

TÓTH ENDRE: Hamis feliratú római gyűrűk Jankovich Miklós gyűjteményében

TÓTH ENDRE HAMIS FELIRATÚ RÓMAI GYŰRŰK JANKOVICH MIKLÓS GYŰJTEMÉNYÉBEN A görög és római vésett kövek, gemmák gyűjtése - függetlenül az ábrázolásuk témájától - a régmúltba nyúlik vissza. Ha eltekintünk attól, hogy a Kárpát-medencében élő avarok római érmeket, kerámia- és üvegedényeket és mindenféle töredékes kacatot is összeszedtek, a római tárgyak gyűjtése a gemmákkal kezdődött. Ismételt felhasználásuk a késő Meroving-kortól kezdve szinte folyamatos volt: az apró, színes, vésett köveket szakrális rendeltetésű ötvösmunkákba illesztették. Később a vésett köveket gyűrűkbe foglalták, ezeket pecsétgyűrűként is használták. A gemmák ismételt hasznosítását segítette az a körülmény, hogy a puritán római gyűrűkészítési szokásnak megfelelően a szépen vésett gemmákat is gyakran vasból készített foglalatba illesztették. Az ilyen gyűrűk könnyebben pusztultak el, vagy váltak használhatatlanná, mint nemesfémből készült rokonaik. Még később, ha a gemmát gyűrűben találták, nem szedték ki belőle, hanem azzal együtt őrizték meg. Az általában egyszerű, nemesfém foglalatban található római gyűrűk azok közé a tárgyak közé tartoznak, amelyek talán a kicsinységük miatt gyakran épen maradtak az utókorra. Kis méretük, sértetlen állapotuk, nemegyszer nagy mesterségbeli tudással vésett gemmájuk, valamint a gyűrűkön esetenként olvasható feliratuk miatt a reneszánsztól kezdve roppant mód kedvelték ezeknek az ékszereknek a gyűjtését. Hasonlóak voltak az antik aranyés ezüstérmékhez, amelyeket nemcsak gyűjtöttek, hanem díszedényekbe is illesztettek, sőt másoltak is.

1 A Magyar Nemzeti Múzeum 1825-ben megjelent katalógusa a tizedik gyűjteménycsoportban sorolta fel az antik és középkori gemmákat, gyűrűket. A kötetben huszonhárom vésett követ és gyűrűt ismertettek.

2 A múzeumban őrzött gyűrűk száma akkor növekedett meg jelentősen, amikor Jankovich Miklós gyűjteménye a múzeumba került. A gyűrűket a Régészeti Osztály Római Gyűjteménye és a Középkori Osztály Ötvösgyűjteménye őrzi. A gyűrűgyűjtemény első kéziratos listája azonban jóval korábbi: 1812-ből származik.

3 A lajstromot azért írták össze, mert Jankovich a gyűjteményét eladásra ajánlotta Ferdinánd trónörökösnek. Ezt a szándékát a füzet elejére Jankovich saját kezével jegyezte fel. A katalógusban az összes feliratos gyűrű megtalálható. A felsorolás a gyűrűk lelőhelyét és származását nem tünteti fel, csupáncsak rövid leírásukat közli. Ezzel szemben a később keletkezett és Jankovich által fogalmazott leltár tartalmazza részletes leírásukat, lelőhelyüket és esetenként a megszerzés körülményeit is.

4 A gyűjteményben nemesfémből és sárgarézből készült antik és középkori gyűrűk éppúgy megtalálhatók, rnint a középkorban átfoglalt gemmát tartalmazó gyűrűk. Az elenchus összesen kilencvenegy görög és római gyűrűt sorolt fel, közülük néhánynál a figurális gemma volt csak antik, a követ a 16-17. században másodlagosan foglalták arany- vagy ezüstgyűrűbe. A kilencvenegy gyűrűből az elenchus leírása alapján jelenleg jó biztonsággal huszonhárom gemmás

5 és tizenegy darab feliratos gyűrű azonosítható.

6 Az azonosítható gyűrűk kövei többségükben isteneket (Jupiter, Minerva, Mercurius, Venus), héroszokat (Hercules), állatokat (sas, oroszlán) ábrázolnak. Tizenegy olyan gyűrűt írt le Jankovich a kimutatásban tíz aranyból, egy-' pedig sárgarézből készült -, amelyeknek ritkábban a kövére, gyakrabban a gyűrűkarikára, olykor mindkettőre feliratot véstek. Ezek a gyűrűk kettő kivételével ma is megvannak. A római császárkori gyűrűkön nem ritkák a feliratok, amit általában a gyűrű karikára véstek rá. A betűk árkait gyakran niellóval töltötték ki. A szövegek tartalma Pannoniában sem más, mint bárhol máshol a birodalomban előkerülő gyűrűké: a feliratok jókívánságokat tartalmaznak („utere felix": használd szerencsével!; „vivas, florcas": élj boldogan!), a tulajdonos nevét jelölik birtokos esetben („Satumini"), illetve fohászkodnak vagy fogadkoznak az isteneknek. Az utóbbiak közül különleges csoportot alkotnak a Süvanus-gyűrűk, ugyanis a pannóniai őslakók hitviláguk fő istenét az itáliai Silvanus istennel tartották azonosnak.

7 Ilyen gyűrűk mind ez ideig csak Pannóniában kerültek elő. A Dunántúlon - Pannoniában - hét Süvanusnak ajánlott gyűrűt találtak.

8 Az egyszerűbb vagy díszesebb, aranyból vagy ezüstből készült, fej nélküli gyűrűk közül azok, amelyeknek ismerjük a lelőhelyét, mind férfisírokból kerültek elő. Három gyűrűn a „Silvanus Viator" felirat olvasható. Az Északnyugat-Pannoniában különösen tisztelt úti istenségekkel rokonságban álló Silvanus Viator az utazókat védte itt a földön vagy a túlvilágon.

9 A Silvanus-gyűrűknek különös jelentőséget ad, hogy kivétel nélkül a 4. századból származnak. Abban az időben a pogány isteneknek fogadalmi oltárokat már nem állítottak: a tartományban egyre jobban tért hódított a kereszténység. Ennek ellenére a lakosság továbbra is ragaszkodott korábbi isteneihez, legtovább éppen ahhoz, akit a leginkább a sajátjának érzett. A nép a hitvilág azon területein őrizte a leginkább ősei hiedelmeit, ahol a kereszténység vallásgyakorlatában a túlvilági erők közreműködését még nem érezte elég hathatósnak (pl. termékenységi varázslatok). Az arany- és ezüstgyűrákön a régi istenhez való vonzalmát, hitét örökítette meg, fohászkodott hozzá. A gyűrűfeUratoknak egy másik, ugyancsak 4. századi csoportja politikai indíttatásból keletkezett: ezekhez kap-