Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)
KATALÓGUS - II. KINCSTÁR
litteram gothicam A ex adamantibus longioribus, Eselsrücken dictis constantem, cui saphirus maior elegantis fonnae substratus est. Opus hoc seculi 15 tí aut 16 tj ineuntis non modo omnis coloris encausto decoratum, sed etiam praeter állatos adamantes, et saphirum, rubinis quoque tribus, et unionibus quatuor ornatum est. Regium isthoc ornamentum occasione expurgationis putei claustri Sancti Laurentii supra Budam inventum, atque a judice' Civitatis Budensis obtentum. Excellentissimo Stephano Marczibányi pro aureis 40 cessum fLiit, per quem, consilio cum eruditis Patriae habito pro monili Annae reginae, Uladislai IE 1 ' coniugis, declaratum fuit. Pondérât aureos undecim, et decern décimas sextas. (14 10/16)" Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Középkori Osztály, ltsz.: Orn. Jank. 129 A zománccal mindkét oldalán gazdagon díszített násfa központi díszét egy hat - szamárhátú és táblásán csiszolt - gyémántból álló A betű képezi, melyet körbevesz két allegorikus nőalak és táblásán csiszolt ékkövek: egy zafír, három kisebb rubin és egy elveszett kő, talán smaragd. A két nőalak közül a bal oldalit a kehely és a kereszt egyértelműen a Hit allegóriájaként határozza meg, míg a másik, jól megkülönböztethető attribútumok híján bizonytalan, Jankovich szerint a Szeretet, Hackenbroch szerint pedig Reménység megtestesítője. A gyémánttal kirakott betűk használata a 16. században volt a legelterjedtebb, és ugyanez mondható el a szamárhát formájú csiszolásról is. A hátoldal kialakítása azonban egyértelműen a hugenotta Daniel Mignot által Augsburgban a 17. század elején meghonosított és ott az AJtenstetter-mühelyben is használt könnyedebb ékszerstílust követi, szemben a nehézkesebb, csigás díszű, korábbi, betűs násfákkal. A szent monogram, az IHS esetében a szamárhátú (a magyar leltárakban feltehetőleg: „hosszús") csiszolás is gyakorlatban maradt. Másrészt a kisebb drágakövek zománcos virágalapja szintén a 17. század elején volt használatban, mint azt IX. Károly svéd király ("f 1611 ) sírjában talált ékszereken is láthatjuk. A Jankovich-katalógusban közölt állítólagos lelőhely - a budaszentlőrinci pálos kolostor kútja mind az ékszer relatív épsége, mind a történelmi események (a török uralom) miatt teljesen valószerűtlen, nem is beszélve a Marczibányi István és társai által feltételezett eredeti viselője, Anna királyné, II. Ulászló felesége személyéről. K. Et. Pulszky-Radisics 1885, I, 97; Hackenbroch 1979, 201; Jankovich 1985, 74. kép; Albert & Isabelle 1998, 36. sz. 150. Pelikános függő 17. század eleje Közép-Európa Arany, zöld, piros, fehér, kék zománc, rubin, almandin, gyöngy; 4,2 x 3,1 cm Jankovich Miklós első gyűjteményéből. Inv. Orn., 131. sz.: „Dependentia aurea ornatus muliebris, pellicanum, albo encausto tinctum, pectus suum, positis infra se pullis, laniantem exhibens. Opere prorsus subtili italico, aut gallico confecta, et rutilantibus colorum varietate encaustis, atque quatuor rubinis, et duobus unionibus, siquidem duo decidui essent, decorata. Insigne hoc artis paradigma, in cripta ecclesiae Alba-Carolinensis in Transylvania defectum, a' Reverendissimo Canonico Cseresznyés antiquarius Sámuel Nemes pro cessis eidem monumentis diplomaticis obtinuit. Pondérât aureos quatuor. (4)" Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Középkori Osztály, ltsz.: Orn. Jank. 131 Az ékszer ovális kerete faágat imitál, amelyből levelek, almák, zöld zománcos körték nőnek, befelé gallyakkal. Az ágra erősített négy gyöngy közül már csak egy van a helyén; az apró rubinok fehér zománcos virágszirmon ülnek. A függő közepét a fiókáit saját vérével tápláló pelikán hármas csoportja foglalja el, a madarak tollazatát fehér zománc képezi, míg sebeit három kisebb rubin alkotja. A függő alján hiányzik a „libegő gyöngy". A pelikán mint a krisztusi szeretet allegóriája egyike volt a kor legnépszerűbb jelképeinek a 102. zsoltár és kommentárai nyomán. A „puplican formájú násfa" vagy „függő" használata mind katolikus, mind protestáns körökben ismert volt, ahogy azt Balassi Bálint egyik költeménye, illetve a hagyatéki leltárok gyakori feljegyzései tanúsítják (Radvánszky 1879/1986, III, 121-122), s a múzeum gyűjteményében is ismert hasonló témájú, feltehetőleg nyugat-európai eredetű kortárs darab (ltsz.: 1904.40).
