Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)
KATALÓGUS - II. KINCSTÁR
145 Inv. Arm., 139-140. sz.: „Duo signa militaria vexillis superposita ex argento optime deaurato, et lapidibus pretiosis utpote amethystis, rubinis, smaragdis, unionibus iam calcinatis ornata, exhibentia figurám aquilae bicipitis cum alis expansis. Ex his maior pars lapidum iam excidit. Inventa sunt haec in terreno arcis et oppidi Siklós, videnturque Sigismundi imperatoris et regis Hungáriáé olim signa fuisse, quandoquidem structura artis saeculum 14-tum redoleat. Signa haec hic et nunc adhuc portae armarii herois ab extus inserta ibidem relicta sunt." Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Középkori Osztály, ltsz.: 57.17.C.1-2 A korongpár alapját egy nyolckaréjos aranyozott ezüstlemez képezi, a karéjok közében egy-egy apró karéjjal, mely gyöngytartó csapokat tartott, s ehhez hasonló csapokkal erősítették a lemezhez a körbe foglalt, abból kivágott, domborított, majd filigránnal díszített sasokat. A nagyobb karéjokat és az ékszer közepét egy-egy virágszirmos foglalatban elhelyezett ékkő díszítette, melyeknek nagyobb része elveszett vagy megsérült. Gyöngyök díszíthették a fent említett részeken kívül a sas szemét és az orrát is. A keretet két ellentétes menetű filigrán, és egy csaknem sima huzal, a sas testét cseppalakban hajlított, illetve egyenes drót borítja, a szárny középtáján egy apró drótokkal az alaphoz rögzített vízszintes filigránszál hit végig. A korongok használatára semmilyen támpontunk sincs, feltehetően felvarrva viselték őket. A palástkorongok (tasiel) egész Nyugat-Európában elterjedtek a 13-14. század során, legkorábbi emlékeik közé tartozik a császári palástra varrt, négykaréjos zománcos példány (szicíliai udvari műhelyből, 1130 k.). A kétfejű sas ősrégi kis-ázsiai motívum, Bizáncban helyenként megjelenik a 10. században, de a 13. századig nem volt elterjedt. Fontos szerepet Nyugaton éppúgy, mint a Keletrómai Birodalomban a 13. századtól nyer, amikor fokozatosan a császárság jelvényévé kezd válni. A korong sasa a nyugat-európai ábrázolásoktól eltér a szárnyak felső félköríves lezárásával, illetve a farok csomószerű indításával, ezek inkább Kelet- és Közép-Európában, így IV. Béla udvari megrendelésein jelennek meg, hasonlóan a virágszirom formájú ékkő foglalatokhoz. A Varjú Elemér óta elterjedt meghatározás, mely a Balogh család címerállatával azonosítja sasainkat, szintén nagyon kétséges, a család első ismert 14. századi heraldikai emlékein már karéjos, nyugati típusú sassal találkozunk (Szécsi Miklós pecsétje stb.). A balkáni anyagban viszont inkább 14. századi párdarabok ismertek, mind a sasos áttört-filigrános koronghoz (Gorno Orizari, Macedónia), mind a szirmos kőföglalathoz (öv Bulgáriából). Érdekes módon a násfa elnevezés első 13. századi említése is szláv kapcsolatokra és korongjainkhoz hasonlóan felvarrt, párban lévő tárgyakra utal, így nem kizárt, hogy eredetileg e darabokra is ezt a kifejezést alkalmazták. A IV. Béla udvari stílusának reminiszcenciáit balkáni elemekkel ötvöző tárgy feltehetően a 13. század végén készült, a politikailag és művészetileg is intenzív szerb kapcsolatok idején, s esetleg a 14. század eleji anarchia idején veszett el mintegy ötszáz évre. Az, hog}' Jankovich a fegyvergyűjteményébe sorolta e tárgyakat, mint zászlócsúcsokat, mindeddig megakadályozta azonosításukat. K. Et. Domanovszky é. n., I, 331; KURRAS, LOTTE: Das Kronenkreuz im Krakauer Domschatz. Nürnberg 1963, 81; DEÉR, JOSEPH: Lotte Kurras: Das Kronenkreuz im Kaschauer Domschatz ... [Recenzió] In: Kunstchronik 17 (1964), 350; KOVÁCS, ÉVA: Über einige Probleme des Krakauer Kronenkreuzes. In: AHA 17 (1971), 250; KOVÁCS ÉVA: Két 13. századi ékszerfajta Magyarországon. In: AH 1 (1973), 86; Kovács 1974, 33., 39. sz.; Hungária Regia 1999, 29. sz.
