Zwickl András szerk.: Árkádia tájain, Szőnyi István és köre 1918–1928. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2001/3)

TANULMÁNYOK - ZWICKL ANDRÁS: Az ideális és a reális valóság képei között - A Szőnyi-kör Árkádia-festészete

ZWICKL ANDRÁS Az ideális és a reális valóság képei között A Szőnyi-kör Árkádia-festészete 1 925-ben jelent meg Franz Roh Nach-Expressionismus című könyve, amely egyik alcíméhez híven „a legújabb európai festészet problémáival" foglalkozik, és amelynek középpontjában az első világháborút követő évek „expresszionizmus utáni" tendenciái állnak. Ezeknek a különböző országokban egy időben jelentkező irányzatoknak közös vonása, hogy - részben a kubizmus és az expresszionizmus eredményeit asszimilálva - realisztikusabb formanyelvhez és hagyományos műfajokhoz tértek vissza. A korábbi ikonográfiái és kompozíciós típusok újjáélesztése gyakran reneszánsz előképekhez kapcsolódott, a kortárs tárgyú műveket a régi művészet aurája hatotta át. Az 1910es évek második felében elsőként a kubizmus úttörőjének, Picassónak az életművében kezdődött egy új, neoklasszicista periódus, és hozzá hasonlóan ez a fordulat más olyan művészek életművén belül is lezajlott, mint a futurista Cárrá vagy Severini, akik avantgárd korszakuk után ez idő tájt tradicionálisabb szemléletű festészethez kanyarodtak vissza. Az 1920-as évek klasszicizáló törekvései sokszínű jelenségcsoportot alkotnak, a körkép - amint azt a NachExpressionismus-kö\e\ bőséges képanyaga mutatja Picassótól Dixig, de Chiricótól Foujitáig terjed. Roh könyve arról tanúskodik, hogy ezeket a szerteágazó tendenciákat - az izmusokkal szembeállítva, illetve azokhoz képest definiálva - már a kortársak megpróbálták közös nevezőre hozni.' A Mágikus realizmus alcímhez fűzött magyarázatában Roh az „ideális realizmus" és a „verizmus" mellett a „neoklasszicizmust" is megemlíti lehetséges címvariánsként, sőt szinte szinonimákként használja őket.

J A különböző elnevezések azonban nem pontosan ugyanazokra a jelenségekre vonatkoznak, ez a régi-új művészet országonként eltérő formában öltött testet, és ennek megfelelően helyi változataik más és más nevet kaptak, miközben a neoklasszicizmus megjelölésnek is országonként, illetve korszakonként eltérő a használata.

4 A kl asszicizálás Picasso monumentális hatású „ingricizmusától" vagy Severini bábuszerű figurákkal benépesített metafizikus hangvételű kompozícióitól a Neue Sachlichkeit hűvösen részletező realizmusáig vagy társadalomkritikus verizmusáig számos lehetséges variációt ölel fel. Az egyik pólust a kortárs valóság objektív és idealizálástól mentes ábrázolása jelenti, ezt a vonulatot a szakirodalom többnyire „új realizmus" vagy különböző „realizmusok" névvel szokta jelölni, a másik póluson pedig azok a művészek helyezkednek el, akik egy kortalan ideálvilágot, Aranykort vagy Árkádiát teremtettek újra képeiken, erre a típusra a „neoklasszicizmus" elnevezést szokták alkalmazni. Közös bennük, hogy az állandóság és a rend új szintézisét próbálták megteremteni, egyfajta „klasszicizmus: azaz teljesség" felé törekedtek.'

1 A tág jelenségcsoport egyes irányzatainak elnevezése mind a mai napig nem egységes, azért sem, mert a vizsgálódás többnyire csak egy-egy részterületre, elsősorban nyugat-európai művészekre és csoportosulásokra koncentrál, míg az átfogó nemzetközi összehasonlító feldolgozás még várat magára.''

1 Ezek a törekvések nem korlátozódtak NyugatEurópára. Több közép- és kelet-európai művész ideiglenesen vagy végérvényesen bekapcsolódott a nyugateurópai, mindenek előtt a francia művészeti élet vérkeringésébe, de hazájukban is számos művész, művészcsoport képviselte a neoklasszicizmust, jelentőségükről a kortárs publikációk is tanúskodnak/ Igy például az évtized végén, 1930-ban - Roh kötetéhez hasonlóan a Klinkhardt & Biermann Verlagnál - megjelent, a lengyel művészet történetét a legfrisse bb