Zwickl András szerk.: Árkádia tájain, Szőnyi István és köre 1918–1928. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2001/3)
TANULMÁNYOK - SZŰCS GYÖRGY: A történelem díszletei között - Világnézeti pesszimizmus és szellemi útkeresés az 1920-as években
jellemző képződményei a vidéki életformát felszippantó világváros, a vallástalanság - az antik korban a sztoicizmus, melynek a jelenkorban a szocializmus felel meg -, a pénz és a gép uralma, az eltömegesedés, ahol a művészetek is szórakoztatási eszközzé, „sporttá" válnak. „Csak a Kr. e. 200 körüli Alexandriába kell képzelni magunkat - írja Spengler -, hogy megismerkedjünk azzal a művészet körül csapott lármával, mellyel egy világvárosi civilizáció saját művészetének halálát illetően igyekszik áltatni önmagát. Ott is, csakúgy, mint manapság NyugatEurópa világvárosaiban, a művészi továbbfejlődés, a személyes veret, az »új stilus«, a »nem is sejtett lehetőséged illúzióját kergetik; halljuk a teoretikus locsogást, látjuk a hangadó művészek követelőző magatartását, akik úgy »ügyeskednek«, mint a papírmaséból készült, »mázsás« súlyokat emelgető artisták; látjuk a költő helyébe lépő literátort, az expresszionizmus szégyentelen bohózatát, mint olyan fejezetet a művészettörténetből, amely megszervezte a műkereskedelmet s a művészi iparrá alacsonyult gondolkodást, érzést s művészi formákat."' Spengler a megmásíthatatlan sorseszme (Schicksalidee) munkálkodásának felismerését, az egyetlen követhető magatartást a filozófiai szkepticizmusban jelölte meg, ugyanakkor tagadta, hogy egyéni létét tekintve pesszimista lenne: „En érzem ennek a kornak szorongattatásait, s főként az a tudat nehezedik rám nagy súllyal, hogy az epigonok korában élünk, hogy nincsenek nagy embereink, vezető szellemeink; de nem vagyok hajlandó a költészet hanyatlásán borongani, amíg Shakespeare és Goethe szellemi javaink közé tartoznak. Az expresszionisták tévelygéseiért és zűrzavarosságáért pedig Rembrandtnál találok vigasztalásra. Shakespeare, Goethe és Rembrandt nem a múlté. Ok időtlen tulajdonai a művelt emberiségnek."'" A spengleri gondolatrendszerből mozaikszerűen kirajzolódó „jelenkori" kultúra-állapot látványa nem volt túl bíztató, hiszen a könyv alapelveinek, ha nem is feltétlen elfogadása, de végiggondolása azt a belátást eredményezte, hogy a kultúrák életének optimálisan ezer esztendejéhez képest egy-egy nemzedék tetteivel lényegesen nem szólhat bele a jelen folyamataiba. A „jövő filozófiája" a korszak gondolkodói közül többek szemléletmódját befolyásolta, mint Johan Huizingáét is, aki Spengler nyomán A középkor ősze címet adta 1919-ben megjelent híres művének. 77 Huizinga már a harmincas évek első fele tapasztalatainak, a világgazdasági válság tanulságaínak ismeretében állítja fel kora kulturális bajainak diagnózisát A holnap árnyékában (1-935) című könyvében. Az „Elmúlás-hangulat"-ról szóló első fejezet annak az európai kulturális tradíciók védelmében fellépő, kiábrándultságát alig leplező tudósnak a hangja, aki a szellemi élet bomlását látva az „évszázadok barbarizmusába" való süllyedéstől félti az emberiséget. ?,i hJasonló értékítéletre jutott a két világháború közötti időszak ismert filozófusa, a pécsi egyetem tanára, IHalasy-Nagy József, aki saját korát legszívesebben a „szellemtelenség" korának nevezné. Megállapítása szerint - mely rokon Spengler civilizáció-felfogásával - a bajok forrása, hogy az emberi önértékelés megingása, a „tömegélet" az egyéniség tudatának megroppanásához vezetett; az ember elvesztette a hitét abban, hogy ésszerűen berendezett, tehát alakítható világban él, amelynek immár nem része többé. „Nem csoda ennélfogva, ha mindenfelé a tradíciók haldoklását látjuk. Az egyének gyökértelenül tengetik életüket: az események sodra viszi az embert, melyet nem képes megállítani. Létünk szinte csak a jelenre korlátozódik, mert a múlttól elszakadtunk és a jövendőt bizonytalannak érezzük.""'' A Spengler-reflexiókat, A nyugat alkonya által generált összes vonulatot szisztematikusan végigkövetni szinte lehetetlen, 7 '' jelen tanulmányban csak az általános „közérzület" saját korszakában evidenciának számító néhány összetevőjét vettük számba, s a szellemi háttér legfontosabb hangulati elemeinek felvillantására és gondolkodásbeli alakzatainak felrajzolására tettünk kísérletet, mely talán hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a két világháború közötti magyarországi konzervativizmus politikai és kulturális jelenségei szélesebb mederben váljanak értelmezhetőkké. Természetesen a teljes szellemi körkép nem hordoz ennyi sötét árnyalatot, hiszen sokakat éppen Spengler kultúraelmélete inspirált aktív gyakorlati cselekvésre - mint Klebelsberg Kunót is 76 -, másokat pedig a kultúrákat nem zárt, hanem folytonosan egymásba alakuló, nyitott modellként való felfogására ösztönzött. Az egyik legjelentősebb ilyen vállalkozás a Nagybányán 1903-ban festői tanulmányokat folytató
