Zwickl András szerk.: Árkádia tájain, Szőnyi István és köre 1918–1928. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2001/3)
TANULMÁNYOK - SZŰCS GYÖRGY: A történelem díszletei között - Világnézeti pesszimizmus és szellemi útkeresés az 1920-as években
állítjuk, és remélem, hogy ezek a mestereink a nemzeti gondolat és a modern festészet összekapcsolásában olyan szerencsések lesznek, mint ahogyan a reformkor irodalma össze tudta kapcsolni a nemzeti gondolatot és az irodalmat." 13 Ha a Klebelsberg megjelölte „moderneket" kiegészítjük Vaszary János személyével, akit 1928-ban kér fel a tihanyi Biológiai Intézet Vízivilág című pannójának elkészítésére, akkor készen áll az a kissé ambivalens esztétikai képlet, amelynek határain belül szárnyalhatott a kultuszminiszter újabb és újabb ötleteket termő fantáziája. Klebelsberg soha nem volt az elmélet embere. Előadásait mindig pontos gondolatmenet jellemezte, de távol állt tőle az elméletalkotás szándéka. A publicisztikát kötelező kultúrpolitikusi feladatnak fogta fel, az eszme közvetítésének és a gondolatok közlésének elengedhetetlen eszközét látta benne. Talán ezért vette maga mellé 1927-ben államtitkárnak Kornis Gyula egyetemi tanárt, aki már a húszas évek elejétől számos publikációban - rövidebb tanulmányokban és vaskos kötetekben egyaránt 14 - igyekezett a kultúra, a világnézet, a nevelés és a politika összefüggéseit feltárni, s belőlük egy általános, pszichológiai-filozófiai alapvetésű, lényegében a kor szellemtörténeti vonulatába illeszkedő rendszert kialakítani. Fontos volt számára - ahogy egy késői írásának címében fogalmazott „korunk önvizsgálata", annak a feladatnak az elvégzése, amely feltárja az egyéni lélek és a korszellem viszonyát a jelenkori kultúrához. Vízválasztónak a világháborút tekintette, mely után az elkövetkező évtizedek sem cáfolták meg azt a tapasztalatot, hogy az emberen kevésbé az ész, mint sokkal inkább az indulat uralkodik. A filozófus Kornis nyilván jól ismerte Giambattista Vico Scienza Nuovo (1725) című művét, s találónak érezte annak megállapítását: „A népek, miután a barbárságból a civilizációra fölemelkedtek, újra a barbárságba süllyednek vissza, amely rosszabb az elsőnél." 15 Saját pesszimizmusmagyarázatát 1938-ban, már a második nagy háború árnyékában írja, de bízik abban, hogy az egész kultúrát megrendítő „szenvedéstörténet" elvezeti az embert egy magasabb rendű szellemi élethez. A konzervatív Szekfű, és az egykori polgári radikális Jászi ellentétes előjellel ugyan, más és más Magyarország igézetében írták meg művüket, mégis közös bennük a történészi igényesség, a propagandisztikus felhangokat mellőző, tárgyilagosságra való törekvés, a kritikai hangvétel, valamint a korszak összképének mindenfajta szépítgetéstől mentes felrajzolása. Kornis Gyula kultúrpesszimizmusát azonban az európai szellemi horizonton váratlanul feltűnő, a tízes-húszas évek fordulójának általános közérzületét leginkább befolyásoló mű, Oswald Spengler tanár A nyugat alkonya című munkája alapozta meg. 16 Az 1918-ban megjelent első, majd az azt követő 1922-es második kötet látszólag a világháború hatására íródott, de a mű korai fogalmazványa már 1914 előtt elkészült. Maga Spengler elmélete igazolását látta a világháború bekövetkeztében, amely a kultúra hanyatló stádiumának jellemző, de mégiscsak felszíni jelensége csupán. Megállapítása szerint az 1 800-tól 2000-ig terjedő időszak, azaz a jelenkori kultúra belátható szakasza morfológiailag a hellenizmussal „egyidejű", sőt a világháború mint csúcspont „tulajdonképpen a hellenisztikus korból a római korba való átmenetnek felel meg". 7 Ugyanakkor Spengler figyelmeztet a közkedvelt antikvitáselméletek buktatóira, arra, hogy egyrészt a közéleti vezetők a „kortárs" emberiség fejlődésének fényében értelmezik a múlt eseményeit, míg a másik csoport - ide tartoznak a művészek és a filozófusok is - elvágyódik a jelenből, s egy múltbeli abszolút vonatkoztatási pont felvételével ítéli el a jelent. 18 Spengler az egész földet átfogó, valódi világtörténelem összefüggéseit vizsgálja, beleértve a távolkeleti és észak-afrikai kultúrákat is, és alakulásuk belső törvényszerűségeit kutatva mondja ki téziseit a kultúrák születéséről, virágzásáról és pus ztul asarol. A későbbi „történelem vége" filozófiák tJ legkedveltebb metaforája és előképe tehát egy olyan gondolati konstrukció, amelynek kiindulópontja az Európa-centrikus történelmi felfogás és egyoldalú kultúra-értelmezés megkérdőjelezése, célja pedig a beteljesülés stádiumába jutott nyugat-európai és amerikai kultúra sorsának végigkövetése. A kultúrák életében - ilyenformán a „faustinak" nevezett nyugat-európai kultúra esetében is - bekövetkezik a szükségszerű hanyatlás, melynek utolsó, leszálló ágát Spengler „civilizáció"-nak nevezi, ahol a kultúrában kialakult, lassan szervetlenné vált vallási, társadalmi, művészeti stb. formák fokozatos leépülése következik be. A civilizációs időszak
