Zwickl András szerk.: Árkádia tájain, Szőnyi István és köre 1918–1928. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2001/3)

TANULMÁNYOK - SZŰCS GYÖRGY: A történelem díszletei között - Világnézeti pesszimizmus és szellemi útkeresés az 1920-as években

számba veszi a Monarchia fennmaradásának kohéziós összetevőit, a dinasztikus kormányzás, a hadsereg, az egyház, a hivatalszervezet stb. működését, majd szembeállítja velük azokat az eltérő dinamikájú erőket, amelyek középpontjában „a fokozódó nemzeti széthúzás drámája" és a nemzetiségi kérdés megoldatlansága állt. Végkövetkeztetése egyértelmű: a Monarchia felbomlása nem külső hatás, nem a világháború következménye, hanem egy régóta érlelődő, szerves folyamat eredményeképpen következett be. Jászi minden rezignációja, kezdeti ódzkodása ellenére végül kötelességének érezte a könyv megírását, nemcsak mint az utolsó negyedszázadot átélő, történelemalakító politikus, hanem mert azt tapasztalta, hogy a háború után mind a győztes, mind a legyőzött nemzeteknél felerősödött az a tendencia, amely a történelem fényeinek a jelenre vonatkoztatott átírásával a múltért viselt felelősség csökkenéséhez és pillanatnyi diplomáciai előnyök biztosításához vezetett. „S a meghamisított történelem minden esetben megmérgezi a cselekvést, új lehetőségei teremt a fegyveres összeütközésre."'

1 A Szekfű által remélt, nemzeti tradíciókon nyugvó gyakorlati munka elvégzése a Bethlen-kormányra, és annak kultuszminiszterére, Klebelsberg Kunó grófra várt. 1921 tavaszán a miniszterelnökké kinevezett Bethlen „konszolidációra", a szétzilálódott társadalom megerősítésére törekedett: „Az országos politikában négy év óta ugyanazt az irányt követem - hangsúlyozta pár év múlva is politikai vezérlő elvét -, békét hirdettem a társadalmi osztályok, a felekezetek és a magyarok között, azt hirdettem, hogy felemelkedésünk nem jelszavak és egymásközti harc árán és segítségével, hanem kizáróan produktív munkával érhető el"7 A következő évben a kultusztárca élére kerülő Klebelsberg pedig a „neonacionalizmus" jelszavával foglalta össze kultúraépítő programját, aki az „új metódust és az új stílust" megtestesítő Bethlennel a háta mögött látott hozzá az ország intézményi és szellemi rekonstrukciójához: „... a neonacionalizmus főfeladata egy új magyar eszménynek, egy új magyar embertípusnak a kimunkálása; aki keveset beszél és szónokol, de annál többet dolgozik és alkot".

6 Klebelsberg kultúrpolitikai tevékenységének indítékait bő és folyamatos publicisztikai munkásságában követhetjük nyomon.' Mint a történelemben járatos szakember és gyakorló politikus 1917-től a Magyar Történelmi Társulat elnöke és Tisza István miniszterelnökségi államtitkára - a távolságtartó kutató és a politikai döntéshozó szerepek szintézisére törekszik, mivel hisz abban, hogy amit létrehoz, annak az elődökhöz méltó súlya van. Ezért a történelemben - írásaiban ugyan magas hőfokon és meggyőző erővel láttatva -, mégiscsak példatárat lát, s a jelenkor cselekedeteit az előző századok nagy alakjainak tetteivel méri. „Nekünk magyaroknak az új korban két nagy rekonstrukciós időszakunk volt: a török ulán, amikor barokk stílusban dolgoztak, és József nádor és Széchenyi korában, amikor a neoklasszicizmus volt előtérben. Es valóban, a 18. század barokk stílű épületei és a 19. század első felében létrejött neoklasszikus stílű monumentális épületek adják meg különösen vidéki városaink jellegét." Klebelsberg nyomatékként az egri líceum és a budapesti Nemzeti Múzeum épületét hozza fel, melyek a felidézett korszakok valóban emblematikus alkotásai, ám feltétlen tiszteletükből csupán egy mechanikus „műemlékvédelmi" szemlélet következhet: „... a kultusztárca új építkezéseinél mindenhol respektálják azoknak a városoknak a szellemét, ahol dolgozik és igyekszik harmonikusan beilleszkedni a miliőbe. Igy Egerben rokokó stílben építünk, Esztergomban a Bazilikára való tekintettel neoklasszikus irányban... "

8 Klebelsberg lankadatlan alkotókedve tehát nemcsak a kultúra szervezésében és a minisztériumi mecenatúra kiépítésében, hanem tényleges épületek létrehozásában is megnyilatkozott. Az Országos Levéltár (Petz Samu, 1 9 1 3-1 920), a tihanyi Biológiai Kutató Intézet (Kotsis Iván, 1926-1927), a szegedi Dóm tér (Rerrich Béla, 1929-1930) vagy a háború előtt elkezdett debreceni egyetem épületei (Korb Flóris, 1923-1930) mind megannyi példája a határokon kívül rekedt intézmények pótlását szorgalmazó miniszteri akaratnak, amely páratlan lehetőséget biztosított a képzőművészeknek, hogy monumentális alkotásaik segítségével ezek az épületek a kultúra valóban reprezentatív palotáivá válhassanak. Klebelsberget életében és halálában gyakran hasonlították a reneszánsz kor fejedelmi mecénásaihoz, de ugyanezen anakronisztikus magatartás szolgált kritikája alapjául is,

9 bár